Az Egyháznak sajátos mérőeszközei vannak a „sacerdotium" (59) lemérésére. Ha ezt a szót halljuk: pap, papság, és ha nem vagyunk telítve a mai demagó­gia szóhasználatának mindent bepiszkító mellékzöngésé­vel, kiérezzük belőle, hogy a pap - a népből vett közvetí­tő Isten és az ember közt, hogy az Istennek bűnökért való ajándékait és áldozatait bemutassa, aki együtt érez azok­kal, kik tévednek és tudatlanságban szenvednek, mert maga is gyarlósággal van övezve.
A papság, amikor jelenti egyúttal azt, akinek keze az ál­dozattól terhes és arca fényes az Isten arcától, aki előtt áll­nia kell, jelenti azt a szívet, melynek dobbanása a részvét, a másokért való élet, melynek üteme az örök az áldozat örök egymásutánja, ritmusa.
50 év - ebből a dobbanásból, ezzel a ritmussal - annál az egyszerű falusi papnál is nehezen mérhető dimenzió, hát még annál, akinek lelkébe minden percben beragyog az az isteni szó, mely Szent Péter kupolájának benső pe­remén aranymozaikkal ékeskedik. „O pastor Ecclesiae, tu omnes Christi pascis agnos et oves" - „Egyház pásztora, te Krisztus minden juhát és bárányát őrzöd."

(Pastor ecclesiae)

59. Sacerdotium - ebben az értelmében a papságra, a felszentelt egyházi személyek összességére vonatkozó ki­fejezés kötetes munkáját, melyet Alarik gót vezér pusztító, Róma elleni hadjárata ihletett. Központi gondolata a két város a Civitas Deinek és a Civitas Diabolinak (az ördög városa) a szembeállítása: „Két szeretet alkotta a két várost. Vagyis a földi várost az Isten megvetéséig fajult önszeretetet; amely önmagában büszkélkedik, emez az Istenben. Ezért amaz az emberek dicsőségét hajhássza; emennek legnagyobb dicsősége Isten, a lel­kiismeret bizonyossága."