Messze-messze, túl a vizek ringó síkján, halvány párák áttetsző ködén, egyszer csak felpiroslik a látóhatár legszélén egy piros sarló; alig van fénye, álmo­san, halványan emelkedik és telik. Csalódtam benne. Azt vártam, úgy támad fel, mint óriás máglyának tüzes láng­ja. Minden sugarát előre küldte, felitatta tengerrel és ég­gel. Neki nem maradt ragyogása. Korongja feltör a köd­falon és mindjárt égnek a felhők, tüzesen fénylik a napke­rék széle, majd meggyullad az egész gömb. Elhagyta a ten­gert és a ködöt, pillanatra diadalmasan tekint szét, tekin­tete vakítón lángol, már nem érzek csalódást, behunyom szemem és úgy is érzem, hogy sugarai rajtam égnek.
Míly alázatos lesz az ember, mikor ennyi fény simul ar­cára, mikor szemét szúrja, égeti a gyémántszikrát lövel­lő tenger és a Nap udvarában lángoló bárányfelhők sere­ge. Míg csak korongját láttam a vízen úszni, ősi mítoszok derengtek bennem. Mintha az Alvilágban járt volna éjjel és az árnyak hazájában árnyékává lett volna önmagának. Álomvilágból szállt fel, sötét mélységek sírjából, a halál birodalmából? Most már érzem, tudom, hogy a napkel­te: újjászületés.

(Napkelte a tengeren)