Sok vihart látott már Szent Péter hajója, de olyan­ban még alig volt része, mint amilyen fenyegette, mikor VII. Pius (44) trónra lépett. A felvilágosultság, az em­beri szellemnek ez a magabízó elszakadása Istentől, a pá­rizsi Notre Dame~ban az Ész istennőjeként egy utcalányt emelt oltárra.
A hitetlenség az istengyűlöletig fajult és tombolt a hí­vők vérében. Robespierre hiába iktatta megint törvénybe az Isten létét, a forradalom elszabadult szellemét nem ál­líthatta meg, a guillotine tovább vágta a papok, apácák, szerzetesek nyakát. Azok a papok, akik hívek maradtak az Egyházhoz, bujdostak, vagy kivándoroltak, a forradal­mi alkotmányra felesküdött papok pedig nem kellettek a népnek. Úgy látszott, hogy az Egyház Franciaországban teljesen összeomlott és a forradalmi seregek a század utol­só évtizedében mindenfelé elvitték a forradalom rombo­ló szellemét. Napóleon szédületes győzelmei egymás után ropogtatták a régi Európa hatalmai és évszázados trónok kerültek egy-egy győzelem után a lomtárba. A régi kirá­lyok, hercegek ott tolongtak Napóleon előszobája előtt és boldogok voltak, ha lakájainak kegyeihez hozzáférkőztek.

(A TIZENKÉT PlUS)

44. VII. Pius - (1742. augusztus 14. - 1823. augusztus 20.) a 251. pápa, 1800-ban történt megválasztásá­tól, haláláig. 1809-ben Napoleon elhurcoltatta a Va­tikánból és oda csak 1814-ben térhetett vissza, ö ál­lította vissza a jezsuita rendet.