A szentségek nem puszta jelek, melyek titkos esz­mékre mutatnak, nem pusztán szemléltető jelek, mint pl. a templom képei, ábrázolásai, a liturgia szent je­lei, mint pl. a barka, tömjén, melyek szent dolgok emlé­keztető jelei, hanem: hatékony jelek, amelyek létrehozzák a felvevőben azt, amit jelentenek. A szentségek a lélek éle­tének jelei, táplálói is. Életjelek, mert az Egyház a szent­ségekből, a keresztségből, a gyónásból, áldozásból ismeri föl, van-e valakiben természetfölötti élet. De a szentségek nemcsak jelzik a természetfölötti életet, hanem azt meg­adják, ha a lélek a bűn halálába esett volna, vagy gyarapít­ják, ha a megszentelő kegyelem ott van már a lélekben. A szentségeket az Űr orvosságként is alapította. Az irgalmas szamaritánus olajat és bort öntött a félholtra vert ember sebeire. Az Úr Jézus, a mi lelkünk orvosa, miután életre keltett a bűn halálából a keresztségben, a szentkenet ola­jával erősít és gyógyít minket, termő borral, saját szent­séges vérével ád erőt erőtlenségükben és az élet kenyeré­vel táplál. A bűnbánat szentségében bekötözi sebeinket, jótanácsokat is ád, hogy gyógyítsuk magunkat, milyen or­vosságokhoz nyúljunk.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)