Rómában alig lehet pár lépést tenni, hogy az ember ne lásson valami megújulást. A falakon kívüli Róma úgy épül, mint egy amerikai nagyváros. A régi Campagne mindig veszít, a város foly­ton nyer. A szabad levegőt, pázsitot kereső embernek min­dig nagyobb utakat kell megtennie, hogy kiérjen a hepe­hupás mezőkre, hol pineás, ciprusos dombtetőkön ódon házak és romok tűnnek elő. A falakon belül pedig (és ez az érdekes) Róma ezáltal újul meg, hogy a régi Róma kerül elő a földből, a szó szoros értelmében: a föld alól.

Akármerre mész, szemed először a rombolást látja; nagyszabású rombolást, egész utcarészletek, házsorok dől­nek le napok, hetek alatt. Ha figyeled miért ez a sok pusz­títás, lassankint rájössz, hogy a rombolás után mindig ma­rad valami: egypár fal, a lapos, széles téglákról messziről látod, hogy a császárok korából való; mint régész,-- akár a pontos időt is megmondhatod a téglák formájáról, az épí­tési módból (én még nem vittem ennyire).

A föld alatt pedig most pincének látszó helyiségek, vol­taképp a régi épületek földszintje. Itt is, ott is — szobrok, régi freskók, torzók kerülnek elő.

(Római romok - Róma szellemei)