Szerencs után úgy érzi az ember, hogy az ország két tájegysége, a Kisalföld a maga bakonyi szegélyé­vel és a Nagy-alföld a Mátra, Tokaj-Hegyalja koszorújá­val édestestvérek. Csak a méret, a termet más; de színük, alakjuk egyforma. Itt is, ott is a búzatermő nagy síkságok terülnek szőlőt érlelő, erdő borította hegyek lába alá. A magyar élet eledele, a magyar érzés, kedély itala terem itt is, ott is; nem csoda, hogy évszázadok óta egy a teste-lel-ke ennek a népnek, nem csoda, ha ugyanazzal a szerel­mes pillantással néz Árpád vitéze, Bocskay hajdúja, Rákó­czi kuruca a felső-tiszai, bodrogközi síkra, mint a Rába-, Marcalmenti, dunaparti lapos földre...
És ebben az egyben: a magyar föld, a magyar haza sze­relmében (mondjuk csak ki azzal a szóval, mellyel a Név­telen fejezi ki ezt az érzést), egyek voltak azok a bencések, kik az Árpádok idejében a Miskolc melletti boldvai, ta­polcai, a szerencsi, bácsi, kompolti apátságokat alapítot­ták azokkal a prédikátorokkal, akik századok múlva a pa­taki, debreceni kollégiumokból szóródtak szét a töröktől űzött, hegyek tövébe menekült maradék-magyarság vi­gasztalására.

(Az egység útján)