Az emberi lélek létének, mibenlétének megismerése nehéz bölcseleti feladat. A filozófiatörténet kezde­tei óta benne van ez a kérdés az emberi gondolkozás sok­szor tekervényes és zűrzavaros pályájában. Hogy a gon­dolkodó ember nem tudja megismerni azt, ami legköze­lebb esik hozzá, ami legbensőbb mivoltát alkotja, saját lelkét, az mindenesetre különös jelenség. De vajon nem ugyanígy vagyunk-e a látással is - nemde, ami nagyon kö­zel van a szemünkhöz, azt látjuk legkevésbé. A nagy távol­ság és a nagy közelség egyformán akadálya a látásnak; a szem nem látja önmagát, csak tükörben.
A lélek oly közel van hozzánk, hogy egészen bennünk van, oly közel van hozzánk, hogy vele látunk, gondol­kozunk; csodálkozunk-e tehát azon, hogy éppen a lel­ket nézzük legnehezebben? Most a lélekszemléletnek azt a módját kíséreljük meg, melyet Szent Ágoston fejezett ki frappánsan két szóval: Noverim te, noverim me! (36)
Lelkünk meglátásához, megismeréséhez tükör kell; oly tükör, mely a mi látszatvalóságunkat végtelen tökéletes­ségben mutatja ~ ez a tükör az Isten.

(Isten képe az emberen)

36. Noverim te, noverim me - Ismerd meg magad és megismered az Istent. Hippói Szent Ágoston írta a Vallomások című művében.