Miben reménykedhetem tehát, vagy mibe vethetem bizalmamat, ha nem egyedül Isten nagy irgalmasságába, a mennyei kegyelem reménységébe?

Mert hiszen még ha kezünk ügyében vannak is derék, istenfélő emberek, jó barátok, vagy szent könyvek, szép olvasmányok, vagy gyönyörű énekek és himnuszok, mindez keveset ér, nemigen ízlik, ha elhagy a kegyelem és saját szegénységemben magamra maradok.

Akkor nincs jobb orvosság, mint a türelem meg az, hogy magam megtagadom és Istenre bízom.

Soha senkit nem találtam, aki olyan vallásos és olyan jámbor lett volna, hogy Isten egyszer-egyszer meg ne vonta volna tőle a kegyelmét, hogy ne érezte volna buzgóságának lankadását.

Egy szent sem ragadtatott olyan magasra, nem részesült akkora megvilágosodásban, hogy előbb-utóbb kísértést ne szenvedett volna.

Mert nem méltó az Isten mélységes titkainak ismeretére, aki Istenért valami zaklattatásban meg nem próbáltatott.

A közeledő vigasztalásnak jele szokott lenni a megelőző kísértés.

Mert mennyei vigasztalását a kísértésben megpróbált embereknek ígérte Isten.

„A győztesnek – mondja – enni adok az élet fájáról.”

Hiszen arra való az isteni vigasztalás, hogy erősebbek legyünk a megpróbáltatások elviselésében.

A kísértés pedig azért követi a vigasztalást, hogy el ne bizakodjunk a jóban.

Az ördög nem alszik, a test nem halott, légy hát kész szüntelen a küzdelemre, mert jobbról, balról soha nem nyugvó ellenség vesz körül.