A jó emberek dicsősége lelkiismeretükben van, nem az emberek ajkán.
Az igazak öröme Istentől ered és Istenben van, az igazságnak örvendenek.
Aki az igaz és örök dicsőségre szomjazik, az nem fut az ideigvaló után.
Aki pedig az ideigvaló dicsőséget keresi, vagy szívből meg nem veti, az a mennyeit bizonyosan nem becsüli eléggé.
Nagy szívbeli nyugalmat élvez, aki nem sokba veszi a dicséretet és a szidalmat.
Könnyen elégedett és csöndes szívű lesz, akinek tiszta a lelkiismerete.
Nem vagy szentebb, ha dicsérnek, sem hitványabb, ha szidnak, ami vagy, az vagy, s nem mondhatnak nagyobbnak, mint amekkora Isten előtt vagy.
Ha arra figyelsz, mi vagy odabent, önmagad előtt, akkor nem gondolsz azzal, mit beszélnek rólad az emberek.
Az ember a külsőt látja, Isten pedig a szívedben olvas.
Az ember a tetteket méri le, Isten pedig a szándékokat.
Aki mindig jót tesz, de ugyanakkor kevésre tartja önmagát, az alázatos lelkű ember.
Aki semmi teremtett lénytől nem vár vigasztalást, az nagy tisztaságról és belső biztonságról tanúskodik.
Aki semmi külső tanúságot nem keres a maga védelmére, arról nyilvánvaló, hogy egészen Istenre bízta magát.
Mert azt mondja Szent Pál: „Nem az a kipróbált ember, aki magát ajánlja, hanem akit Isten ajánl.”
A lelki ember állapota az, hogy bensejében Istennel járjon, és semmi külső vonzalom fogva ne tartsa.