Sokan vannak, akik szeretnének az elmélkedő életben otthonosak lenni, de nem igyekeznek gyakorolni, ami ahhoz szükséges.

Nagy buktató, hogy megállnak a jeleknél és az érzékelhetőnél, nem jutnak el a teljes önmegtagadásig.

Nem tudom, mi dolog ez, mely lélek vezet minket és mit is akarunk tulajdonképpen, mi, akik lelki emberek hírében állunk, hogy akkora fáradsággal s még nagyobb törődéssel keressük a múlandó és semmitérő dolgokat, belső ügyeinkről pedig alig gondolkodunk, s akkor sem egészen összeszedetten.

Jaj bizony, alighogy egy kissé összeszedjük magunkat, máris kifelé figyelünk, cselekedeteinket kemény számvetéssel latra nem vetjük.

Nem ügyelünk rá, merre irányulnak vágyaink, nem siratjuk, mily mocskosak vagyunk.

Bizony, minden test rossz útra tért, azért támadt a vízözön.

Mivel tehát nagyon megromlott szívünk vágyakozása, abból szükségszerűen következik, hogy a belső erő ellankadásának jeleként cselekedeteink is megromlottak, hiszen azokra vágyaink indítanak.

Tiszta szívből származik a jó élet gyümölcse.

Azt tudakoljuk, ki mit tett, de azt már nem mérlegeljük olyan szorgalmasan, milyen lélektől vezetve tette.

Tudni akarjuk, erős-e, gazdag-e, szép-e, ügyes-e, tud-e írni, énekelni, jó munkás ember-e; arról semmit sem szólunk, hogy lélekben szegény-e, türelmes, szelíd, imádságos lelkű, belső életet élő ember-e.

A természet az ember külső teljesítményeire épít, a kegyelem a belső emberhez fordul.

Az gyakran csalódik, ez Istenben reménykedik, hogy meg ne tévedjen.