Ábrahám nagy ünnepet rendezett, amikor fiát, Izsákot elválasztották anyjának mellétől; így örvendeznek az égiek is, amikor Isten kiveszi pólyájából a lelket, járni a földre helyezi, a gyermekek édes, lágy tápláléka, az anyatej helyett, kenyeret ad kezébe héjastul. Ez az első és legfőbb haszon, s a többi mind ebből származik.

 

Legfontosabb az önmaga és önmaga nyomorúságának megértése. Szép példáját látjuk ennek Mózes II. könyvében, amikor is Isten meg akarta alázni Izráel fiait, és azt akarván, hogy megismerjék önmagukat, megparancsolta, hogy vegyék le, tegyék félre az ünnepi ruhájukat, díszeiket, melyet a sivatagban rendesen viseltek, így szólván: „Azért most vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom, mit cselekedjek veled.” Ami annyit jelentett, mintha ezt mondta volna: Mivel ünnepi, örömre méltó ruhát viseltek, nem érzitek át saját alacsonyságotok tudatát, vessétek le hát, öltsetek hitványabb ruhát, hadd lássátok, kik vagytok, mit érdemeltek. Így ismeri meg hát a lélek is nyomorúságát, melyről azelőtt nem volt fogalma, mert ünneplőben járt, Istenben tetszést és vigaszt, támaszt talált önelégült és megelégedett volt, azt hitte, Istennek szolgál.

 

Először is megtanulja a lélek, hogy Istennel illendőbben, udvariasabban érintkezzen. Ez történt Mózessel, mikor Istent szólni hallotta, elvakult örömében és repesve, nagy merészen közelebb lépett volna Hozzá, ha Ő megálljt nem parancsol, és le nem véteti vele saruját. Engedelmeskedett Mózes, és visszanyerte ítélőképességét és óvatosságát, és az Írás szerint nemcsak mozdulni nem mert, szemét az Úrra emelni sem (Ex 3,6), így vágyát és saruit levetve ébredt rá saját nyomorúságára az Úr előtt, és így hallgatta a szavát. Mikor pedig Jóbbal akart szólni az Úr, nem örömökkel és dicsőséggel halmozta el, melyeket Istenben azelőtt birtokolt, hanem meztelenül a szemétdombra helyezte, védtelenül, barátai bántalmazásának kitéve, szorongást, keserűséget bocsátott rá, hasonlatossá tette őt a földön csúszó féreghez. Ebből az állapotból kegyeskedett aztán a trágyadombról magához emelni őt, és megnyilatkozni neki bőségesen és nagy gyöngédséggel.

 

Itt kell megemlékeznünk ennek az éjszakának, ennek a szárazságnak másik nagy hasznáról. A próféta szavai szerint ekkor: „föltámad a sötétségben világosságod”.

 

Ebből az éjszakából, mint tudjuk, elsősorban az önismeret származik, az önismeretből pedig Isten megismerése, a másik ismeret. Ezért fordul Istenhez szent Ágoston ekképpen: „Add, Uram, hogy megismerjem önmagamat, mert akkor szükségképpen megismerlek Téged.” (Soliloquia)