Jézus példázatai robbanó erejűek. Egyszerű képekbe sűrített tartalmuk érzelmi, értelmi és spirituális láncreakciókat beindítva hatnak ránk. A hetvenkét tanítványról szóló rövid evangéliumi epizódban is több ilyen töltet rejlik. A legerősebb talán ez a mondat: „Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3).

A farkas és a bárány kibékíthetetlen ellentéte az emberiség kollektív tudatának és tudattalanjának is része. Phaedrus híres tanmeséjében (Lupus et agnus) is találkozunk vele.

A tanulság az emberek és népek közötti viszályok és háborús konfliktusok mögött húzódó fikciók örök drámájára emlékeztet és figyelmeztet bennünket.

Egy másik híres-hírhedt formula, a szintén latin eredetű „homo homini lupus” vagyis az „ember, az ember farkasa” kifejezés. Eredetileg Plautustól, a római komédia írótól származott. A Szamárságok (Asinaria) szerzője szerint legalábbis addig igaz ez, amíg ki-ki meg nem ismeri, hogy mi lakik a másikban. A filozófus és államelmélet író Thomas Hobbes pedig, az emberi természet kettősségéről szólva alkalmazza ezt a képet. „A polgárok közötti kapcsolatokra inkább az ember az embernek istene megállapítás áll.  Az államok közötti viszonyokra ellenben az „ember az embernek farkasa” metafora illik. Az előbbiben az egyének az igazságosság, a szeretet és a béke mindenféle erénye révén az Istenhez való hasonlóság felé tartanak. Az utóbbiban - a rosszak romlottsága miatt, önmaguk védelme érdekében - még a jók is az erőszakot és a megtévesztést, vagyis a zsákmányra éhes vadállatok harci erényeit kénytelenek segítségül hívni.” [1]

Az ismeretlen egyén veszélyessége, vagy az államok közötti kapcsolatok orcátlan érdekérvényesítésén túl az ember benső meghasonlottságára is vonatkozhat a farkasok harca kép. Az eszkimó mese az emberben küzdő két farkasról tanít. Az egyik jó és tisztességes, a másik gonosz és aljas. A nagyapónak unkája izgatottan teszi fel a kérdést: - És melyik farkas fog győzni? - Amelyiket táplálod! – feleli az öreg.

Jézus, tudta, hogy mi lakik az emberekben. Az Isten Báránya nem véletlenül alkalmaz ilyen képeket. A hetvenkettőt, az erejüket eleve meghaladó feladat elé állítja azzal, hogy kérjetek munkatársakat az aratás Urától. Ezt fokozza úgy, hogy bárányként küldi övéit a farkasok közé. Ráadásul még a legelemibb létfenntartási eszközöket sem engedélyezi nekik. Az erszényben lévő pénzt, a tarisznyában lévő élelmet és a hosszabb út megtételére képessé tevő sarut. Az erőnek és az erőszaknak még a látszatáról való lemondásra tanít bennünket? Vagy a kiszolgáltatottság erejében és az eszköztelenség hatékonyságában bízik?

Útmutatása mindenesetre világossá teszi, hogy az evangélium tisztító és gyógyító ereje nem a hírnök teljesítménye. Mint ahogy a visszautasítás sem feltétlenül a tanítvány személyes kudarca. Lehet ez, az Isten elől elzárkózó szív rettenetes következményekkel járó döntése is.

Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor a tanítványok - látszólagos esélytelenségük ellenére - mégis örömmel számolnak be sikereikről. „Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!” (10,17). Nemrég Jakab és János még a villámmal akarták megbüntetni és elpusztítani a Jézust befogadni nem akaró szamaritánusokat. Most a Mester azt látja, amint a Sátán villámként zuhan le az égből. Krisztus tudja, hogy az erőszak erőszakot szül. Tanítványainak megígéri, hogy sem kígyók sem skorpiók, sem semmilyen ellenséges hatalom nem árthat nekik. A Krisztus utáni évezredek üldözött keresztényeinek és vértanúinak sokaságát tekintve azonban biztosan nem a földi biztonság és egészség ígéretével van itt dolgunk. A tanítványi létmód az önistenítés kígyóitól, a gonoszság skorpióitól, meg az üdvösséget veszélyeztető, hazug hatalmaktól véd.

A második meglepetésünk Jézus korrekciója, amivel a tanítványok örömét a helyére teszi. „Ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben”(10,20). Mert az Apokalipszis mintegy megölt és mégis élő Bárányának templomába csak azok léphetnek be, akiknek neve be van írva a Bárány életkönyvébe. (Jel 21,27). Ők azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Nem éheznek többé és nem szomjaznak, mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, aki az élet vizének forrásához vezeti őket. Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet (Jel 7,13. 16-17).

[1] Hobbes, Thomas: Elementa philosophica de cive. Amsterdam 1657, 10.