Mélységes erdők sűrűjén
Magányos út vezet;
Az úton egy szegény, erőtlen
Asszonyka lépeget.

Gonosz hely, rabló nép tanyája
Az est is éjre vál’
„Megállj!” hangzik a sűrűségből
S a sápadt nő megáll.

Kibuknak nyolcan is s előlép
A rabló nép ura:
„Hová ballagsz te sápadt asszony?”
„A celli búcsúra.”

„S mit viszel a celli Máriának?
Mutasd a kincseket!”
„Ó nem viszek én semmit néki,
Csak tiszta szívemet!”

Fogják motozzák: mindhiába,
Szegénynek semmije!
Elő, elő hát szívét, hogy
Igazán hadd vigye!

Melléből éles, gyilkos késsel
Kitépik szívét,
Azután kötényébe dobják:
„Most indulj és – vigyed!”

S az asszony –ó csodák csodája-
Nem hull a földre, nem:
Köténykéjét kezébe fogva
Megindul csöndesen.

Arcán a holtak sápadtsága,
Ruhája tiszta vér
Az égen hajnal pírja reszket,
Amikor Cellbe ér.

De hallga! Mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang!
Cellben magától megszólamlik
Zeng-bong a sok harang.

A pap –miséjét abbahagyja.
Fölkelnek a hívek
Mindenkit egy érzés ragad meg,
Mindenki megy, siet.

S égő gyertyákkal, szent zászlókkal
Tódulnak kifelé
Ki szívét hozza Máriának:
A véres nő elé…

Könnyel fogadják, védve hozzák
Az Úr házába őt,
Hol végre összerogy szegényke
A drága Szűz előtt.

A Szűzanyának márvány szobra
Az oltárról lelép,
Kezébe veszi halk fohász közt
A jó asszony szívét.

S míg könnytől, vértől ázva, fázva,
Félholtan fekszik ott;
Ím mellén forradás se’ látszik
S belül a szív dobog!

Az ámulattól, a csodától
Meghatva áll a nép,
Ragyogó díszbe öltözködve
Új pap mond új misét.

És szinte fel az égig harsog
A hál’adó ima:
„Hozsanna néked, Isten anyja,
Áldott Szűz Mária…”