Arthur Rimbaud: HAJNAL

Átkaroltam a nyári hajnalt.

A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.

Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.

Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.

Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.

A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.

Mire fölébredtem dél volt.

(Illyés Gyula fordítása)