Imre atya StuttgartbólKoronavírus – Eukarisztia

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
28
Imre atya Stuttgartból Koronavírus – Eukarisztia

Egy az elmúlt napokban végzett felmérés szerint csak minden nyolcadik német katolikus akarja azt, hogy a szentmiséket újra nyilvánosan és közösségben ünnepeljük, úgy, mint a járvány előtt. Ez a szám a német katolikusoknak mindössze 12%-a! A többiek meg vannak elégedve azzal a „virtuális” lehetőséggel, amellyel most vehetnek részt rajtuk.

Számomra nem volt tehát meglepő, hogy április 15-én a kormány által  kidolgozott intézkedések katalógusában nem szerepelt az istentiszteletek szabad gyakorlatának akár csak részben történő visszaállítása is! Noha az utána következő egyházi sajtóközleményben a Német Püspöki Konferencia elnöke mélységes aggodalmát fejezte ki afölött, hogy az üzletek nyithatnak, a templomok viszont zárva maradnak, szavaiban tiltakozásnak vagy ezirányú kérésnek nyoma sem volt.

És valóban míg az autókereskedések mindegyike újra megnyithatta kapuit, még ha a „korona-iparban” megengedett 800 m²-nél nagyobb eladási területtel rendelkezik is, az Egyház egyetlen egy templomát sem nyithatja meg a közösségi szentmise számára. A magyarázat egyszerű: az autóipar mögött álló erőteljes lobbizás arra hivatkozott, és joggal, hogy az autókereskedelem fontos a társadalom számára, végső soron sok munkahely függ tőle. Az Egyház nem lobbizott. Mintha nem lett volna mire hivatkoznia! Mintha a nyilvánosan ünnepelt liturgiáknak, imáknak semmiféle lelki, szellemi  értelme és haszna nem lenne a társadalom számára!

Némi haladást jelentett az ügyben április 17-én az az eszmecsere, amelynek végén a kormány, a szövetségi tartományok miniszterelnökei és a vallási közösségek képviselői megállapodtak abban, hogy le kell fektetni az istentiszteletek korlátozásának fokozatos enyhítését célzó konkrét irányvonalakat. E célból a vallási közösségek vezetői az elkövetkezendő napokban olyan javaslatokat fognak benyújtani, amelyeket az állam majd megvizsgál, hogy összeegyeztethetők-e az egészségvédelem és a járvány terjedésének megakadályozására irányuló fennálló rendszabályokkal vagy sem. A cél az, hangsúlyozták az eszmecsere résztvevői, hogy a kormány április 30-a után a lehető leghamarabb engedélyezze a vallási rendezvények nyilvános megtartását, még ha korlátozott számú résztvevővel is. Így kicsi iróniával azt lehet mondani, hogy a ruhaüzletek, autómosók és iskolák mögött a sor végén kullogva az egyházak is valamikor nyár elején újra valamilyen formában elkezdhetik az istentiszteleteket illetve a szentmiséket.

1. „Egyes hívők túlbecsülik az Eukarisztiát…” Mi változott ilyen nagyot az utóbbi évtizedek alatt? Hogy kerül az Egyház, idegen szóval élve: „szisztém-releváns” (értsd: a társadalom zavartalan működéséhez elengedhetetlenül szükséges) intézmények tekintetében a sor végére? Hol veszítette el a társadalomban addig oly jelentősnek mondható presztizsét, tekintélyét?

Vitathatatlan, hogy ebben az egyik nagy önhibája a felelős: a túlságosan is emberi arcának különböző, néha eléggé el nem ítélhető vonásai! Ugyanakkor – s most inkább erre akarok hivatkozni – a rohamos léptekkel haladó elvilágiasodás a hívek és papok soraiban is igen nagy rendet vágott. A német Egyház hit szempontjából már rég nem egységes, erkölcsi szempontból pedig már rég nem mindenki számára osztatlan tekintéllyel rendelkező intézmény! Tanítása elhalványult, már nem olyan pontosan körülírt, ezért még hívei számára sem mindig egyértelmű; az Isten-központú vallásos élet pedig mára nagyon sok esetben az emberi humanizmus szintjére redukálódott.

Hogy csak egyetlen egy példát említsek a tiszta tanítás hiányával kapcsolatban: míg röviddel ezelőtt ha egy hívőt megkérdeztek, mi a katolikus tanítás lényege, az gondolkodás nélkül azt válaszolta volna: Az Eukarisztiában (Oltáriszentségben) való hit, mely szerint a kenyér és bor színe alatt a feltámadott Jézus Krisztus valóságosan jelen van közöttünk testével és vérével. Sőt, ha a lelőhelyeket nem is tudta volna megmondani, de hitérzékéből, a vérébe és életébe ivódott vallásgyakorlatából valamint  a hagyományból kifolyólag, anélkül, hogy ismerte, szinte szóról-szóra idézte volna a II. Vatikáni Zsinatnak az Eukarisztiával kapcsolatos tanítását: Krisztus vér nélküli keresztáldozatának megújítása, amelyben megvalósul megváltásunk műve, (Sacrosanctum Concilium 2), Jézus Krisztus kereszthalálának győzelme a halál fölött (SC 6), Isten és az ember új szövetségének a megújítása (SC 10), általa él és növekszik az Egyház (Lumen Gentium 26), általa alakulunk át Krisztusba, leszünk Krisztusibbá  (LG 26), benne Krisztus Urunk ereje összekapcsolja a tagokat (LG 26), az Eukarisztia a vándorlás kenyere (Ad Gentes 15), az Eukarisztia erő (Gaudium et Spes  38), az Eukarisztia a keresztény közösség gyökere (Presbyterorum Ordinis 5), az Eukarisztia a hívek közössége Krisztussal és egymással (LG 7), stb.

Minden jel arra vall, hogy ma ez a hit még a legmagasabb helyeken sem világos többé. Csakis ezzel magyarázható az, hogy az egyik teológus a múlt héten a „Deutschlandfunk”-nak így nyilatkozott: „Néhány hívő reakciójából (hangosan kérték a közösségi szentmisét!) azt olvasom ki, hogy az Eucharisztiát túlbecsülik. Mintha semmi más nem lenne a Katolikus Egyházban, csak az Eukarisztia. Pedig a kereszténység történetében mindig is voltak olyan idők, amikor az emberek nem vehettek részt a szentmisén vagy nem tudtak szentáldozáshoz járulni. De emiatt mégsem omlott össze a hit.” (…) Aztán így fejezte be: „Nem szabad csak az Eucharisztiára meresszük tekintetünket! Természetesen fontos, de a II. Vatikáni Zsinat azt is mondja, hogy az Úr nemcsak az Eucharisztiában, hanem a Szentírásban és a Biblia-olvasásban is jelen van, és Jézus azon szavát is komolyan kell vennünk, mely szerint ahol ketten vagy hárman az Ő nevében összegyűlnek, Ő ott van közöttük. Gyűljünk össze az interneten keresztül… ”

A nyilatkozattal kapcsolatban csak két apró megjegyzés: a katolikus hit szerint a teológus által felsorolt egyéb lehetőségek egyikében sincs olyan intenzíven jelen Krisztus, mint az Eukarisztiában; és a másik: azt, hogy Krisztus jelen lenne köztünk akkor is, ha az interneten gyűlnénk össze az Ő nevében, az sem a hitletéteményben, sem a II. Vatikáni Zsinat tanításában nem szerepel!

Egy másik teológus pedig pár nappal ezelőtt ezeket mondta: „Ha az egyházak most nyomást gyakorolnak az államra, hogy az istentiszteleteket ne csak rádión, televízión vagy élő közvetítésen keresztül, hanem minél  hamarabb újra közösségben is meg lehessen megünnepelni, azt kérdezem magamtól, hogy ez valóban elősegíti-e a hit növekedését, vagy inkább egy régi hagyományhoz való görcsös ragaszkodás?  Én minden esetre alig tudom elképzelni, hogy korlátozott számmal, részvételi listával, a biztonságos távolság megtartásával, arcvédő maszkkal, kesztyűkkel, és az áldozás előtti fertőtlenítési rítussal ünnepelt szentmise üdvös és Istennek tetsző lenne!”

Válaszként legyen szabad itt is annyit megjegyeznem, hogy az Eukarisztia nem valami régi, tartalmatlan hagyományhoz való ragaszkodás, hanem – mint hisszük – a kenyér és bor színe alatt köztünk tovább elő Krisztus! A Katolikus Egyház szíve-lelke! Nem is beszélve aztán arról, hogy – már elnézést, de – a teológus atya semmiképp sem tudhatja, hogy az általa lefestett körülmények között bemutatott szentmise üdvös- illetve tetsző-e Istennek vagy sem? Szerintem mindenképp!

2. „Adjátok vissza a szentmisénket!” Minden esetre a szentmisével kapcsolatban a hívek viselkedése és gyakorlata az elmúlt Húsvéti Ünnepek alatti szöges ellentétben állt a fenti – és más – egyháziak megnyilatkozásaival.

Példaként hadd hozzam az Osztrák Rádió által készített statisztikát a szentmisék sugárzott kiértékeléséről. Ausztriában virágvasárnap 370 ezer készülék volt bekapcsolva, a német nyelvterületen ez a szám 1,8 millióra rúgott! A hivatalos információk szerint összesen 1,47 millióan hallgatták/látták a bécsi Szent István-székesegyház öt szentmiséjét/szertartását, amelyet Dr. Christoph Schönborn bíboros celebrált. Az Urbi et Orbi húsvétvasárnapi pápai áldást pedig 470 ezer fő követte. Az Osztrák Rádiótól azt is megtudjuk, hogy ezek a számok az ilyenkor szokásosak kétszeresét jelentik! Összességében a Szent Háromnap vallási TV-kínálata 4,1 millió osztrák hívőt ért el, amely a TV-nézők 55%-a, hangzott el kiértékelőként az egyik adásban. Az istentiszteletek illetve szentmisék sugárzása a privát televízióban is minden eddigi rekordot megdöntött!

A német statisztikák százalékaránya is ugyanezt támasztja alá! És ezek a statisztikai adatok a két országban működő papok élő- vagy felvett szentmise-közvetítéseit nem is tartalmazzák!

Míg tehát a progresszív teológusok, akik egyébként a most bemutatott nép nélküli szentmiséket csak „szellem(kísértet)-miséknek” csúfolják, a szentmise és az Eukarisztia utáni vágyat pedig „egy régi szokáshoz való görcsös ragaszkodásnak” igyekeznek feltüntetni, addig a hívő nép az egészséges, az egyházi dogmákban és hagyományokban gyökerező – szentmisével kapcsolatos – tanításhoz hűségesen ragaszkodik, s ezt magatartásával most egyértelműen ki is fejezte!

De nem csak a nép, hanem a papok döntő többsége is! Ausztriában például egyre növekszik a papok közötti elégedetlenség, egymást érik az egyházmegyékhez befutó – bezárt templomok elleni – írásbeli tiltakozások. Húsvétkor sok pap figyelmen kívül hagyta a püspököknek a bezárt templomokra vonatkozó rendeleteit. Többen kinyitották templomaikat, és nem küldték ki a szertartásokra mégis eljövő híveiket, hanem ellenkezőleg, még örültek is nekik, sőt meg is áldoztatták őket! Hetek óta növekszik a családokat látogató papok száma, akik az Oltáriszentséget házhoz viszik, illetve ott tartanak, kis családi körben szentmiséket! Ugyanez a helyzet Olaszországban és Németországban is… Nem akarok a próféta szerepében tetszelegni, de nyilvánvaló, hogy a “földalatti egyház” gondolata tovább fog dagadni, mindaddig, amíg a püspök atyák engedélyt nem adnak a nyilvános szentmisék bemutatására. Türelmetlennek mutatkoznak – s elsősorban ezért hoztam a fenti hírt! – az osztrák fiatalok is, akik egy maguk által összeállított, azóta slágerré vált YouTube-felvételben követelik a püspököktől: “Kérjük, adjátok vissza nekünk a szentmisénket!”   

3. „Félek, hogy Istennek ez a társadalomban most bekövetkező halála egyuttal a szellem halála is lesz – minden spirituális élet eltűnése, legalábbis Nyugaton. Úgy, hogy vasárnap reggelente majd csak a szupermarketeket töltjük meg, mert a templomok kiürülnek.” – írja André Comte-Sponville (1952-) francia ateista filozófus.

Mellbevágó mondat egy ateistától! Elsősorban azoknak szól, akik – talán néha nem is tudják, de – eléggé át nem gondolt kijelentéseikkel, „modern” felfogásukkal a templomok kiürítését siettetik. Ugyanakkor, természetesen nekünk is szól, akik engedjük, sőt távolmaradásunkkal elősegítjük, hogy a templomok kiürüljenek!

Előző cikkemet ezzel vezettem be: Ha mi, hívők, nem vigyázunk, akkor ez a nem mindennapi, sőt eleddig egyedülálló világjárvány az emberiség életében elmúlik úgy, hogy tanulnánk valamit belőle. Ha úgy ér véget, hogy az élet majd oly módon megy tovább, mintha mi sem történt volna, ha ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal bátorítgatjuk magunkat: az élet szép, örvendjünk, gyerekek, hogy túl vagyunk az egészen és épp bőrrel megúsztuk, akkor semmi sem változik jobbra – a következő világjárványig.”

Mit mond nekem a koronavírus járvány a szentmiséről és az Eukarisztiáról?

Az elmúlt pár hét alatt nekünp, papoknak is volt időnk ismét felfedezni ezt a „nagy szentséget”. A paptestvéreimmel való beszélgetésekből három fontos gyakorlati, a német egyházi valóságra szabott következtetést vontam le a magunk papi életére vonatkozóan.

(1) Először is a válság során újra felfedeztük a napi szentmiseáldozatot.  A német plébániák nagy többségén ugyanis hetente csak egy hétköznapi szentmisét szabad bemutatni! Nekem is csak annyit engednek meg a minket befogadó német templomban. Más napokon otthon misézem kis házi oltáromnál. Ez a mindennapi szentmise „újra felfedezése” remélhetőleg ennek a járványnak az egyik pozitív hozadéka lehet. Ha a válság után a sok paptestvér, aki még nem tette meg eddig, minden nap újra szentmisét mutat be, akkor ez nagy lelki haszonnal fog járni egyházközsége és a saját maga számára!

(2) Másodszor ennek a járványnak az idején nekünk, lelkipásztoroknak új és új megoldást kellett találnunk arra, hogy hogyan juttassuk el az Eukarisztiában jelenlévő Krisztust az Ő népéhez. Voltak közöttünk olyanok, akik falujukat vagy városukat megáldották a templomajtóból az Oltáriszentséggel. Mások – a legtöbb, élőben vagy felvételről – minden vasár- és ünnepnap közvetítették a szentmiséket. Ismét mások a lehető legkülönbözőbb helyeken (parkolók, autós mozi, városi tömbházak teteje, stb.) tartották őket! Ismét mások szentségimádásokat tartottak amelyeket élőben közvetítettek híveiknek. Olyanok is voltak szép számmal, akik titokban több hívőt engedtek be szentmisére, mint az az előírásokban megengedett lett volna, őket – a rendeletekkel ellentétben – megáldoztatták… Még nem lehet megjósolni, hogy a szentmise és az Eucharisztia milyen jelentőséget fog kapni a járvány után, de remélem, hogy még inkább felértékelődik a lelkipásztorok szemében is!

(3) Végül jót tesz a paptestvéreknek – engem is beleértve – az is, hogy nem kell nap, mint nap az egyházközségi irodákban ücsörögni és hivatalos aktákat tologatni, találkozókra, továbbképzőkre, gyűlésekre valamint különböző bizottságok  üléseire járni, melyek bár kétségtelenül fontosak, de mégis elvonnak az Úrtól. Ezekben a hetekben csak saját lelkünkkel (ima, zsolozsma, elmélkedés, szentségimádás) foglalkozhatunk. Lehet, hogy ez az időszak a gazdasági életben valóban felmérhetetlen károkat fog okozni, mint mondják a gazdasági szakemberek. Számunkra, papok számára azonban lelki szempontból felbecsülhetetlen haszonnal és kegyelemmel jár! És, ha elfogadjuk azt, amire ezek a napok megtanítanak, akkor lehet hogy megváltozott módon léphetünk ki abból a mély válságból is, amelyben a papság ma leledzik…

Hogy a koronavírus járvány a szentmisével és az Oltáriszentséggel kapcsolatban mit eredményez híveinkben, azt még nem tudom. A velük való beszélgetésekből azonban már felsejlik egy s más tanulság körvonala.

(1) Először is – mint vallják – megérezték s megtapasztalták, hogy különösen az ilyen nehéz időkben, amikor az emberi értelem csak a dolgok után kullog, a lelkünknek Istenre van szüksége. Ő az egyedüli, akibe bízni lehet! Érezték ezt a betegek; érezték ezt az orvosok (nem egy ateistából hívő lett!), és ápolók; érezték ezt sokan, akik magányosan, egyedül, a járvány által pedig még karanténba is zártan kell, hogy éljenek; érzik ezt azok, akik kétségbeesnek, öngyilkos gondolatokkal foglalkoznak, mert elveszítették egzisztenciájukat, családjukat.

(2) És ebben a nagy embertpróbáló időkben a hívek elsöprő többsége számára világossá vált, hogy milyen nagy vigasz és kincs az Eucharisztiában köztünk maradt Jézus Krisztus! Ismét beigazolódott tanításának igaza: „Nemcsak kenyérből él az ember…” (vö. Lk 4,4) Míg a hit nélküli világ csak a test szükségleteivel törődik (Manfred Lütz neves pszihológus kissé kisarkított mondatát hoznám bizonyítékul: „Számomra a több csomag WC-papír vagy légzőmaszk vásárlása a könyöklő társadalom legbeszédesebb szimbóluma.”), addig Jézus az élet igazi forráshoz vezet minket: Önmagához! Hisz belőle élünk! És ez most érződött leginkább, amikor nélkülöznünk kellett az Oltáriszentséget. Ez a „böjti idő” világossá tette számunkra, hogy mennyire fontos az Eucharisztia és a szentmise.

Egyébként híveink még soha nem néztek meg ennyi szentmisét: éhesek voltak rá. Volt olyan, nem is egy, aki előbb megnézte Budapesten a szentmisét, majd utána a csíksomlyóit, végül mienket! Azt is elmondták, hogy tudatosabban készültek fizikailag (asztal, kereszt, gyertya, virág), de lelkileg is (ima- és énekeskönyv, liturgikus mozdulatok). Ígérik mind, hogy a járvány után majd annál nagyobb vággyal fogják keresni a lehetőséget a szentmisére, a szentáldozásra, de a szentségimádásra is!

Azt hiszem, tovább is folytathatnám. Remélem, hogy az elmúlt heteknek lesz majd még számtalan írásbeli lecsapódása. Hadd fejezzem be egy történettel: 304. február 12-én ítélet született Carthago városában, Africa provincia székhelyén Abatinae negyvenkilenc krisztushívő lakója felett, akik – megszegve Diocletianus császár tilalmát – összegyűltek szentmisét ünnepelni. A peranyaguk szerint az egyik vádlott, Emeritus, mikor megkérdezték, miért szegték meg a császári rendeletet, azt válaszolta: „Sine Dominico non possumus”. Az Úr napja – vagyis a vasárnap – nélkül nem élhetünk.

Ez most a szemünk előtt is fényesen bebizonyosodik!

Milyen jó lenne, ha egy életre megtanulnánk – és soha el nem felejtenénk!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."