Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytassuk a katekézist az evangelizálás szenvedélyéről: ne csak az „evangelizálásról”, hanem az evangelizálás szenvedélyéről , és a II. Vatikáni Zsinat iskolájában próbáljuk meg jobban megérteni, mit jelent ma „apostolnak” lenni. Az „apostol” szó a Jézus által kiválasztott tizenkét tanítvány csoportját juttatja az eszünkbe. Néha egyes szenteket, vagy általánosabban a püspököket is „apostoloknak” nevezzük: ők apostolok, mert Jézus nevében járnak. De tisztában vagyunk-e azzal, hogy apostolnak lenni minden keresztényt érint? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez mindannyiunkat érint? Valójában apostoloknak – vagyis követeknek – kell lennünk egy olyan Egyházban, amelyet a Hitvallásban apostolinak vallunk.

Mit jelent tehát apostolnak lenni? Ez azt jelenti, hogy küldetésre vagyunk küldve. Az az esemény, amelyben a feltámadott Krisztus elküldi apostolait a világba, átadva nekik azt a hatalmat, amelyet ő maga kapott az Atyától, és átadva nekik Lelkét, példaértékű és alapvető. János evangéliumában ezt olvassuk: „Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!”” (20:21-22).

Az apostoli lét másik alapvető vetülete a hivatás, vagyis az elhívás. Így van ez attól fogva, amikor az Úr Jézus „magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek.” (Mk 3:13). Csoportot alakított belőlük, és az „apostol” nevet adta nekik, hogy vele járjanak, és elküldje őket küldetésükre (vö. Mk 3:14; Mt 10:1-42). Szent Pál leveleiben úgy mutatkozik be, mint „Pál, Isten akaratából meghívott apostol”, azaz követ (1Kor 1:1), és ismét: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol” (Róm 1:1). És kitart amellett, hogy „Pál, aki nem emberektől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztus, és az őt a halálából föltámasztó Atyaisten által apostol” (Gal 1:1); Isten elhívta őt anyja méhétől fogva, hogy hirdesse az evangéliumot a pogányoknak (vö. Gal 1:15-16).

A tizenkét apostol tapasztalata és Pál bizonyságtétele ma is kihívás elé állít bennünket. Arra hívnak bennünket, hogy ezekre a meghatározott pontokra építve ellenőrizzük hozzáállásunkat, vizsgáljuk meg választásainkat, döntéseinket: minden Isten ingyenes elhívásán múlik; Isten olyan szolgálatokra is kiválaszt bennünket, amelyek időnként meghaladják képességeinket, vagy nem felelnek meg elvárásainknak; az ingyenes ajándékként kapott hívásra ingyenesen kell válaszolnunk.

A Zsinat azt mondja: „a keresztény hivatás természeténél fogva egyben az apostolkodásra való elhívás is” (Apostolicam actuositatem [ AA ], 2.). Ez közös hivatás, mint ahogy „a Krisztusban való újjászületésükből eredően a tagok közösen [osztoznak] a méltóságban, akik ugyanúgy megkapták a gyermekség kegyelmét és az elhívást a tökéletességre; közösen részük az egy üdvösség, egy remény és egy osztatlan szeretet” (Lumen gentium, 32).

Ez a meghívás egyaránt vonatkozik a felszenteltekre, a megszentelt személyekre és minden világi hívőre, férfiakra és nőkre egyaránt: ez mindenkihez szóló hívás. A keresztény hivatásotokkal kapott kincset kötelességetek továbbadni: ilyen a hivatás dinamikus jellemzője, az élet dinamikus természete. Ez egy olyan hívás, amely képessé teszi őket arra, hogy aktívan és kreatívan elvégezzék apostoli feladataikat egy olyan Egyházon belül, amelyben „a szolgálat sokféle, de a küldetés egységes. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta az Ő nevében és hatalmával való tanítás, megszentelés és uralkodás feladatát. De a laikusok is: ti szinte mindannyian laikusok vagytok. A laikusok ugyanúgy részesednek Krisztus papi, prófétai és királyi méltóságában, és ezért részük van Isten egész népének az Egyházban és a világban való küldetésében” (AA , 2).

Ebben a vonatkozásban mit ért a Zsinat a laikusok és a hierarchia együttműködésén? Hogyan értendő ez? Ez pusztán stratégiai alkalmazkodás az új helyzetekhez, ahogy jönnek? Egyáltalán nem, dehogy: valami többről, a pillanat esetlegességein túlmutatóról van szó, ami számunkra is megőrzi saját értékét. Az Egyház ilyen, alapított és apostoli.

A misszió egységének keretein belül a karizmák és a szolgálatok sokfélesége nem eredményezhet az egyházi testületen belül kitüntetett kategóriákat: itt nincs előléptetés, és ha a keresztény életet előléptetésként fogjuk fel, akkor az, aki fölöttük áll, az parancsolna az összes többinek, mert neki sikerült felkapaszkodnia, ez nem kereszténység. Ez tiszta pogányság. A keresztény hivatás nem előléptetés, hogy felemelkedjünk, nem! Ez valami más. Ez ** nagyszerű dolog, mert bár Krisztus akaratából néhányan fontos pozícióban vannak, talán orvosok, „pásztorok és titkok kiosztói mások nevében, mégis mindnyájan egyenrangúak a méltóság és az összes hívő közös tevékenysége tekintetében, ami Krisztus testének építése” (LG , 32). Kinek nagyobb a méltósága az Egyházban: a püspöknek, a papnak? Nem, mindannyian mások szolgálatában álló keresztények vagyunk. Kinek a méltósága nagyobb az Egyházban: a szerzetesnővéré vagy a hétköznapi emberé, megkeresztelté, meg nem keresztelté, a gyermeké, a püspöké…? Mindannyian egyenrangúak, egyenlőek vagyunk, és ha bármelyik fél fontosabbnak tartja magát a többieknél, fennhordja az orrát, az hiba. Nem ilyen a Jézus szerinti hivatás. A Jézus szerinti hivatás mindenki, még a látszólag a legmagasabb helyeken lévők számára is a szolgálat, mások szolgálata, önmagunk megalázása. Ha találsz valakit, akinek az Egyházban magasabb hivatása van, és azt látod, hogy hiú, mondd: „Szegény lélek”, imádkozz érte, mert nem értette meg, mi az Isten szerinti hivatás. Az Isten szerinti hivatás az Atya imádása, a közösség iránti szeretet és a szolgálat. Ilyen apostolnak lenni, ilyen az apostolok tanúságtétele.

A méltóságban való egyenlőség kérdése arra indít bennünket, hogy gondoljuk át kapcsolatainknak az evangelizáció szempontjából meghatározó területeit. Például tisztában vagyunk-e azzal, hogy szavainkkal alááshatjuk az emberek méltóságát, tönkretéve ezzel az Egyházon belüli kapcsolatokat? Miközben megpróbálunk párbeszédet folytatni a világgal, tudjuk-e azt is, hogyan kell párbeszédet folytatni egymás közt, hívőkként? Vagy a plébánián az egyik ember szembefordul a másikkal, rosszat mond a másikról, hogy előrébb kapaszkodjon? Tudunk-e meghallgatni, hogy megértsük a másik indokait, vagy ráerőltetjük magunkat, esetleg megnyugtató szavakkal? Meghallgatni, alázatosnak lenni, mások szolgálatában állni: ez a szolgálat , ez kereszténynek lenni, ez apostolnak lenni.

Kedves testvéreim, ne féljünk feltenni ezeket a kérdéseket. Kerüljük a hiúságot, a pozíciók hiúságát. Ezek a szavak segíthetnek megerősödni abban, hogyan éljük meg keresztelésünk által kapott hivatásunkat, hogyan éljük meg apostol létünket egy mások szolgálatában álló apostoli Egyházban. Köszönöm.

_________________________________________

Különleges üdvözlet

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat és látogatókat, különösen a Svédországból és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Imádságos jókívánságokkal, hogy ez a nagyböjt a kegyelem és a lelki megújulás ideje legyen számotokra és családotokra, örömet és békét kérek mindnyájatokhoz a mi Urunk Jézus Krisztusban.

________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A missziós buzgalomról szóló folyamatos katekézisünkben most az evangelizáció apostoli dimenzióját vizsgáljuk. A Hitvallásban azt valljuk, hogy az Egyház „apostoli”. Az „apostol” szó szerint az, akit „küldtek”. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézus kiválasztotta a tizenkét apostolt, magához hívta őket, majd elküldte őket az evangélium hirdetésére. Feltámadása után megjelent a Tizenkettőnek, és így szólt: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20:21-22). A Krisztus Testében végzett szolgálatok és karizmák sokféleségén belül minden megkereszteltet elhívják és elküldik, hogy előmozdítsák az Egyház apostolkodását. A felszenteltek az Jézus nevében és hatalmával való tanítás, megszentelés és uralkodás feladatának küldetését kapták, de a hívek minden tagja, mint az Úr papi, prófétai és uralkodói hivatalának részese, missziós tanítványságr, „apostolságra” van hivatva. egy apostoli Egyházban”. Közös méltóságunk és egyenlőségünk elismerése ösztönözzön bennünket egyre nagyobb egységre és együttműködésre, hogy szóval és példával hirdessük Krisztusban való üdvösségünk örömhírét.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230315-udienza-generale.html