Kedves testvéreim!

A legutóbbi katekézisben a teológiai erényekről kezdtünk el elmélkedni. Ezekből három van: a hit, a remény és a szeretet. Legutóbb a hitről elmélkedtünk. Most a reményen van a sor. „A remény az az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint boldogságunkra.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1817. sz.) Ezek a szavak megerősítenek bennünket abban, hogy a remény a szívünknek felkínált válasz, amikor az abszolút kérdés felmerül bennünk: „Mi lesz velem? Mi az út célja? Mi a világ sorsa?”

Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy az ezekre a kérdésekre adott negatív válasz szomorúságot szül. Ha nincs értelme az élet útjának, ha az elején és a végén nincs semmi, akkor azt kérdezzük magunktól, hogy miért is kellene járnunk: így születik meg az ember kétségbeesése, a 'minden értelmetlen'-nek érzése. Sokan fellázadhatnak: „Törekedtem arra, hogy erényes legyek, hogy megfontolt, igazságos, erős, mértékletes legyek. Én is voltam már hithű férfi vagy nő..... Mi értelme volt a küzdelmemnek, ha itt mindennek vége?”. Ha a remény hiányzik, az összes többi erényt az a veszély fenyegeti, hogy összeomlik és hamuvá válik. Ha nem létezne megbízható holnap, fényes horizont, akkor csak arra a következtetésre lehetne jutni, hogy az erény hiábavaló erőfeszítés. „Csak akkor válik lehetővé a jelen megélése is, ha a jövő mint pozitív valóság biztos.” – mondta XVI. Benedek (Spe salvi enciklika, 2)

A keresztényeknek nem saját érdemeik révén van reményük. Ha hisznek a jövőben, az azért van, mert Krisztus meghalt és feltámadt, és nekünk adta a Lelkét. „A megváltás abban az értelemben kínálkozik számunkra, hogy reményt kaptunk, megbízható reményt, amelynek köszönhetően szembenézhetünk a jelenünkkel.” (uo., 1) Ebben az értelemben ismét azt mondjuk, hogy a remény teológiai erény: nem tőlünk ered, nem egy olyan önfejűség, amiről meg akarjuk magunkat győzni, hanem olyan ajándék, amely közvetlenül Istentől származik.

Sok kételkedő kereszténynek, akik még nem születtek teljesen újjá a reménységre, Pál apostol a keresztény tapasztalat új logikáját állítja elébe, és azt mondja: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek, és még mindig a bűneidben vagytok. Akkor azok is elvesztek, akik elaludtak Krisztusban. Ha csak ezért az életért reménykedtünk Krisztusban, akkor minden ember közül mi vagyunk a legszánandóbbak.” (1Kor 15,17-19) Mintha azt mondaná: ha hiszel Krisztus feltámadásában, akkor biztosan tudod, hogy nincs vereség és nincs halál örökké. De ha nem hiszel Krisztus feltámadásában, akkor minden üres lesz, még az apostolok prédikációja is.

A remény olyan erény, amely ellen gyakran vétkezünk: a rossz nosztalgiában, a melankóliában, amikor azt gondoljuk, hogy a múlt boldogsága örökre eltemetve van. A remény ellen vétkezünk, amikor bűneink miatt csüggedünk, elfelejtve, hogy Isten irgalmas és nagyobb a szívünknél. És ezt ne felejtsük el, testvérek és nővérek: Isten mindent megbocsát, Isten mindig megbocsát. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe. De ne felejtsük el ezt az igazságot: Isten mindent megbocsát, Isten mindig megbocsát. A remény ellen vétkezünk, amikor elkeseredünk bűneink miatt; a remény ellen vétkezünk, amikor a bennünk lévő ősz kioltja a tavaszt; amikor Isten szeretete megszűnik örök tűznek lenni, és nincs bátorságunk olyan döntéseket hozni, amelyek egy életre elköteleznek bennünket.

A mai világnak nagy szüksége van erre a keresztény erényre! A világnak szüksége van a reményre, ahogyan szüksége van a türelemre is, amely erény szoros kapcsolatban jár a reménnyel. A türelmes emberek a jóság szövői. Makacsul vágynak a békére, és még ha némelyikük elhamarkodott is, és mindent, és azonnal szeretne, a türelem képes kivárni. Még akkor is, amikor körülöttünk sokan a kiábrándultságnak hódolnak, azok, akiket a remény éltet és türelmesek, képesek átvészelni a legsötétebb éjszakákat is. A remény és a türelem együtt jár.

A remény a fiatal szívűek erénye; és itt az életkor nem számít. Mert vannak olyan idősek is, akiknek szeme tele van fénnyel, akik állandóan a jövő felé törekedve élnek. Gondoljunk az evangélium két nagy öregjére, Simeonra és Annára: ők nem fáradtak bele a várakozásba, és földi útjuk utolsó szakaszát áldottnak látták a Messiással való találkozásban, akit felismertek Jézusban, akit szülei a templomba hoztak. Micsoda kegyelem, ha mindannyiunk számára így lenne! Ha egy hosszú zarándoklat után, letéve nyeregtáskánkat és botunkat, szívünket soha nem érzett öröm töltené el, és mi is felkiálthatnánk: „Uram, most engedd el szolgádat békességben, / a te igéd szerint, / mert látták szemeim a te üdvösségedet, / amelyet minden nép színe előtt készítettél, / világosság a pogányok kinyilatkoztatására, / és dicsőségére népednek, Izraelnek” (Lk 2,29-32).

Testvérek, menjünk előre, és kérjük a kegyelmet, hogy legyen reményünk, reménykedjünk türelemmel. Mindig a végleges találkozás felé nézzünk; mindig nézzünk arra, hogy az Úr mindig közel van hozzánk, hogy a halál soha, de soha nem fog győzedelmeskedni. Menjünk előre, és kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk a reménynek ezt a nagyszerű erényét, türelemmel kísérve. Hála érte.

_____________________________

Különleges üdvözlet

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő összes angol nyelvű zarándokot és látogatót, különösen azokat, akik Kamerunból, Indiából, a Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkeztek. Miközben készülünk a mennybemenetel ünnepének megünneplésére, a mi Urunk Jézus Krisztus, a feltámadott és mennybe felment Jézus Krisztus örömét és békéjét hívom segítségül Rátok és családjaitokra. Az Úr áldjon meg mindnyájatokat!   

______________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim, a teológiai erényekről szóló folyamatos katekézisünkben most a reményt vizsgáljuk, amellyel az örök élet boldogságát kívánjuk. Remény nélkül az erényes élet elérhetetlennek tűnik. A keresztény remény alapja maga az Úr, aki meghalt és feltámadt értünk. Az ő követőiként bízunk az ő ígéreteiben, különösen a Szentlélek ajándékában, és minden nap arra törekszünk, hogy hivatásunkhoz méltó módon éljünk. A türelem kéz a kézben jár a reménységgel, és biztos utat biztosít előre. Amikor ezek kísérnek bennünket az élet útján, emlékezünk Isten irgalmára és hűséges szeretetére. Ez segít elkerülni, hogy a múlt iránti nosztalgia, a melankólia vagy a csüggedés foglyul ejtsen bennünket. Fiatalos szívvel tartsunk ki Simeonhoz és Annához hasonlóan a reményben. A Szentatya most olaszul üdvözöl bennünket.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2024/documents/20240508-udienza-generale.html