Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A legutóbbi katekézisben láttuk, hogy az egyháztörténet első „zsinatát” - a II. vatikáni zsinathoz hasonlóan -, Jeruzsálemben hívták össze egy, az evangelizációval kapcsolatos kérdés miatt, nevezetesen az örömhír nem zsidóknak való hirdetése miatt - úgy gondolták, hogy az evangéliumot csak a zsidóknak kell hirdetni. A huszadik században a II. vatikáni ökumenikus zsinat az egyházat mint Isten zarándokló népét mutatta be az idők folyamán, és missziós jellegéért (vö. Ad gentes, 2. dekrétum). Mit jelent ez? Van egy híd az első és az utolsó zsinat között, az evangelizáció zászlaja alatt, egy híd, amelynek építője a Szentlélek. Ma a II. vatikáni zsinatra hallgatva felfedezzük, hogy az evangelizáció mindig egyházi szolgálat, soha nem magányos, soha nem elszigetelt, soha nem individualista. Az evangelizáció mindig ecclesiában, azaz közösségben történik, és prozelitizmus nélkül, mert az nem evangelizáció.

Az evangelizáló ugyanis mindig azt adja tovább, amit kapott. Szent Pál írta le ezt elsőként: az evangélium, amelyet ő hirdetett és a közösség befogadott, és amelyben állhatatosak maradtak, ugyanaz, amit az apostol maga is kapott (vö. 1Kor 15,1-3). A hitet átvették és továbbadják. Az üzenet továbbadásának ez az egyházi dinamizmusa kötelező érvényű és garantálja a keresztény igehirdetés hitelességét. Ugyanez a Pál írja a galatáknak: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (1,8). Ez szép, és ez sok divatos nézetnek jó...

Az evangelizáció egyházi dimenziója azonban az apostoli buzgalom megerősítésének kritériumát képezi. Szükséges megerősítés, mert az „egyedül” való haladás kísértése mindig leselkedik ránk, különösen akkor, amikor az út járhatatlanná válik, és az elkötelezettség terhét érezzük. Ugyanilyen veszélyes a kísértés, hogy könnyebb pszeudo-egyházi utakat kövessünk, hogy a számok és közvélemény-kutatások világi logikáját fogadjuk el, hogy az ötleteink, programjaink, struktúráink, a „kapcsolatok erejére támaszkodjunk, amelyek számítanak”. Ez nem lesz elég; ezeknek egy kicsit segíteniük kell, de az alapvető dolog az az erő, amelyet a Lélek ad, hogy hirdessük Jézus Krisztus igazságát, hirdessük az evangéliumot. A többi másodlagos.

Most, testvérek, közvetlenebbül helyezkedünk el a II. vatikáni zsinat iskolájában, újraolvasva az Ad gentes (AG) dekrétum, az Egyház missziós tevékenységéről szóló dokumentum néhány passzusát. A II. vatikáni zsinat e szövegei még a mi összetett és plurális környezetünkben is teljes mértékben megőrzik értéküket.

Először is, ez a dokumentum, az Ad gentes , arra hív bennünket, hogy az Atyaisten szeretetét forrásnak tekintsük, amely „az Ő mindent felülmúló és irgalmas jósága miatt, és kegyelmesen arra hív minket, hogy ráadásként osztozzunk vele életében és kiáltásában” - ez a mi hivatásunk - „nagylelkűen kiárasztotta, és nem szűnik meg még mindig kiárasztani isteni jóságát”. Így Ő, aki mindent teremtett, végre „minden mindenben” (1Kor 15,28) lehet, egyszerre megvalósítva saját dicsőségét és a mi boldogságunkat” (2. sz.). Ez a szakasz alapvető fontosságú, mert azt mondja, hogy az Atya szeretete minden ember számára rendeltetett. Isten szeretete nem csak egy kis csoportnak szól, nem ... mindenkinek. Tartsátok szilárdan szem előtt és a szívetekben ezt a szót: mindenki, mindenki, senkit nem zárunk ki: ezt mondja az Úr. És ez a minden ember iránti szeretet olyan szeretet, amely minden férfit és nőt elér Jézus, az üdvösség közvetítője és Megváltónk küldetése által (vö. AG, 3), és a Szentlélek küldetése által (vö. AG, 4), aki - a Szentlélek - mindenkiben munkálkodik, a megkereszteltekben és a meg nem kereszteltekben egyaránt. A Szentlélek munkálkodik!

A zsinat továbbá emlékeztet bennünket arra, hogy az Egyház feladata Krisztus küldetésének folytatása, aki „elküldetett, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek”; ezért - folytatja az Ag gentes dokumentum - „az Egyháznak a Szentlélektől indíttatva ugyanazt az utat kell járnia, amelyet Krisztus járt: a szegénység és az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útját a halálig, amely halálból feltámadása által győztesként jött ki” (AG, 5). Ha hű marad ehhez az „úthoz”, akkor az Egyház küldetése „epifánia, vagyis Isten rendelésének kinyilatkoztatása, és annak beteljesedése a világban és a világtörténelemben” (AG, 9).

Testvérek, ezek a rövid megjegyzések segítenek megérteni az egyes tanítványok-misszionáriusok apostoli buzgóságának egyházi jelentőségét is. Az apostoli buzgóság nem lelkesedés; az egy másik dolog, ez Isten kegyelme, amelyet meg kell őriznünk. Meg kell értenünk a jelentését, mert Isten zarándokló és evangelizáló népében nincsenek aktív vagy passzív egyének. Nincsenek olyanok, akik prédikálnak, olyanok, akik így vagy úgy hirdetik az evangéliumot, és olyanok, akik hallgatnak. „Minden megkeresztelt - mondja az Evangelii gaudium -, függetlenül az Egyházban elfoglalt helyétől vagy a hitben való oktatásuk szintjétől, az evangelizáció ügynöke” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 120). Te keresztény vagy? „Igen, megkaptam a keresztséget”. És evangelizálsz?” „De mit jelent ez?” Ha nem evangelizálsz, ha nem teszel tanúságot, ha nem teszel tanúságot a keresztségről, amit kaptál, az Úr által neked adott hitről, akkor nem vagy jó keresztény. A kapott keresztség és az ebből következő Egyházba való beilleszkedés révén minden megkeresztelt személy részt vesz az Egyház küldetésében, és ezáltal Krisztus Királyi, Papi és Prófétai küldetésében. Testvérek, ez a feladat „mindenütt és minden körülmények között egy és ugyanaz, még akkor is, ha a körülményeknek megfelelően másként valósul meg” (AG, 6). Ez arra hív bennünket, hogy ne váljunk merevvé és megkövesedetté; ez megvált minket attól a nyugtalanságtól, amely nem Istentől való. A hívő ember missziós buzgalma az igehirdetés és a tanúságtétel új útjainak kreatív kereséseként is kifejeződik, új utak kereséseként a Krisztus által felvállalt találkozásra a sebzett emberiséggel. Röviden: az evangélium és az emberiség szolgálatának új útjai. Az evangelizáció szolgálat. Ha valaki azt mondja magáról, hogy ő evangelizátor, és nincs meg benne ez a hozzáállás, ez a szolgáló szív, és azt hiszi magáról, hogy ő az úr, az nem evangelizátor, nem ... az nyomorult.

Az Atya szeretetének forrásához, valamint a Fiú és a Szentlélek küldetéseihez való visszatérés nem zár be minket a statikus személyes nyugalom tereibe. Ellenkezőleg, arra vezet bennünket, hogy felismerjük az élet teljességének ingyenes ajándékát, amelyre meghívást kaptunk, egy ajándékot, amelyért dicsőítjük Istent és hálát adunk neki. Ez az ajándék nem csak nekünk szól, hanem inkább másoknak adnunk kell. Ez arra is késztet bennünket, hogy egyre teljesebben éljük meg azt, amit kaptunk, megosztva azt másokkal, felelősségtudattal, és együtt haladva a történelem - igen gyakran kanyargós és nehéz - útjain, éberen és szorgalmas váva a beteljesedésre. Kérjük az Úrtól ezt a kegyelmet, vegyük kézbe ezt a keresztény hivatást, és adjunk hálát az Úrnak azért, amit nekünk adott, ezért a kincsért. Igyekezzünk ezt másoknak is átadni.