Folytatjuk katekézisünket; a választott témánk: „Az evangelizáló szenvedély, az apostoli buzgóság”. Mert az evangelizálás nem azt jelenti, hogy csak mondjuk: „Nézd, bla-bla-bla-bla”, és semmi több. Mindent: az elmét, a szívet, a kezeket, a kimozdulást...  magában foglalja ez a szenvedély; az evangélium hirdetése mindent, az egész embert bevonja, és ezért beszélünk az evangelizálás szenvedélyéről. Miután láttuk Jézust, mint az igehirdetés modelljét és mesterét, ma az első tanítványokhoz fordulunk, a tanítványok tetteihez. Az evangélium azt mondja, hogy Jézus „tizenkettőt rendelt, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3:14), két dolgot említ: hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket az igét hirdetni. Ez egy szempontból ellentmondásosnak tűnik: Elhívta őket, hogy vele legyenek, és hogy elmenjenek az igét hirdetni. Az ember azt mondaná: vagy az egyik, vagy a másik, vagy maradjanak, vagy menjenek. De nem: Jézus számára nem lehet elmenni ottmaradás nélkül, és nem lehet maradni anélkül, hogy el ne mennénk. Nem könnyű ezt megérteni, de ez így van. Próbáljuk meg egy kicsit meggondolni, hogy milyen értelemben mondja Jézus ezeket.

 

Először is, nem lehet elmenni ottmaradás nélkül: mielőtt a tanítványokat misszióba küldené, Krisztus – mondja az evangélium – „összehívja őket” (vö. Mt 10:1). Az igehirdetés az Úrral való találkozásból születik; minden keresztény tevékenység, különösen a misszió, innen indul el. Nem abból, amit egy akadémián megtanulnak. Nem, nem! Az Úrral való találkozásból kezdődik. Tanúságot tenni Róla valójában azt jelenti, hogy Őt sugározzuk; de ha nem fogadjuk be az Ő fényét, akkor kialszunk; ha nem töltünk időt Vele, akkor magunkat hordozzuk Őhelyette – magamat viszem és nem Őt –, és minden hiábavaló lesz. Tehát csak az tudja elhozni Jézus evangéliumát, aki Vele marad. Aki nem marad Vele, az nem tudja hordozni az evangéliumot. Ötleteket fog hozni, de nem az evangéliumot. Ugyanígy azonban nincs maradás elmenetel nélkül. A Krisztus-követés ugyanis nem befelé forduló dolog: igehirdetés, szolgálat, misszió nélkül nem erősödik a kapcsolat Jézussal. Megjegyezzük, hogy az evangéliumban az Úr még a felkészülésük befejeződése előtt elküldi a tanítványokat: nem sokkal azután, hogy elhívta őket, már küldi is őket! Ez azt jelenti, hogy a misszió megtapasztalása a keresztény képzés része. Emlékezzünk tehát erre a két, minden tanítvány számára meghatározó pillanatra: Jézusnál maradni és Jézus által elküldve elindulni.

 

Miután magához hívta a tanítványokat, és mielőtt elküldte volna őket, Krisztus beszédet intéz hozzájuk, amelyet „missziós beszédnek” nevez – így nevezi az evangélium. Máté evangéliumának 10. fejezetében található, és szinte az igehirdetés „alkotmánya”. Ebből a beszédből, amelyet ajánlom, hogy olvassanak el ma – ez csak egy oldal az evangéliumban – három szempontot emelek ki: miért hirdessük, mit hirdessünk és hogyan hirdessük.

 

Miért kell hirdetnünk: A motiváció Jézus néhány szavában rejlik, amelyeket jó, ha emlékezetünkben tartunk: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (8. v.). Ez csak néhány szó. De miért hirdessük? Mert ingyen kaptam, és ingyen kell adnom. Az igehirdetés nem belőlünk indul ki, hanem abból a gyönyörűségből, amit ingyen, érdem nélkül kaptunk: a Jézussal való találkozásból, az Ő megismeréséből, annak a felfedezéséből, hogy szeretnek és üdvözítenek. Ez olyan nagy ajándék, hogy nem tarthatjuk meg magunknak, szükségét érezzük, hogy terjesszük; de ugyanolyan módon, ugye? Vagyis ingyenesen. Más szóval: ajándékot kaptunk, ezért arra vagyunk hivatva, hogy odaajándékozzuk magunkat másoknak; az istengyermekségünk miatti örömünket meg kell osztanunk azokkal a testvéreinkkel, akik még nem ismerik! Ez az oka az igehirdetésnek. Menjünk el és hozzuk el annak az örömét, amit kaptunk.

 

Másodszor: Mit kell tehát hirdetnünk? Jézus azt mondja: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa!” (v. 7) Ez az, amit elsősorban és mindenekelőtt el kell mondanunk: Isten közel van. Soha ne felejtsük el tehát ezt: Isten mindig is közel volt az emberekhez. Ő maga mondta ezt a népnek: Azt mondta: „Melyik néphez vannak olyan közel istenei, mint amilyen közel én vagyok hozzátok?” (vö. MTörv 4:7). Ez a közelség az egyik legfontosabb dolog Istenben. Három fontos dolog van: a közelség, a kegyelem és a gyengédség. Ezt ne felejtsétek el. Ki az Isten? Ő az, Aki közel van, Aki gyengéd, Aki irgalmas. Ez Isten valósága. Mi az igehirdetésben gyakran sürgetjük az embereket, hogy tegyenek valamit, és ez rendben van, de ne felejtsük el, hogy a fő üzenet az, hogy Ő közel van: Ő közelség, irgalom és gyengédség. Isten szeretetét elfogadni azért nehezebb, mert mindig mi akarunk a középpontban lenni, mi akarunk főszereplők lenni, hajlamosabbak vagyunk tenni, mint hagyni, hogy formálódjunk, inkább beszélni, mint hallgatni. De ha az kerül előtérbe, amit teszünk, akkor a főszereplők is mi leszünk. Ehelyett az igehirdetésnek Istennek kell elsőbbséget adnia: át kell adnia az elsőbbséget Istennek, Istennek kell az első helyet adnia, és lehetőséget kell adnia másoknak, hogy befogadják Őt, hogy felismerjék, hogy Ő van közel, és én a háttérben.

 

A harmadik pont: hogyan kell hirdetni. Ez az a szempont, amire Jézus a leginkább kitér: hogyan kell hirdetni, mi a módszer, milyen legyen az igehirdetés nyelvezete; ez jelentős: Elmondja nekünk, hogy a mód, a stílus lényeges a tanúságtételben. A tanúságtétel nem csak az elmét és a mondanivalót, a fogalmakat foglalja magában. Nem. Mindent magában foglal, az elmét, a szívet, a kezeket, mindent, az ember három nyelvét: a gondolat, a szeretet és a munka nyelvét. A három nyelv. Nem lehet csak az elmével, vagy csak a szívvel, vagy csak a kezekkel evangelizálni. Mindegyikre szükség van. És fontos a tanúságtétel stílusa, ahogyan Jézus szeretné, hogy tegyük. Ő ezt mondja: „úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (16. v.). Nem azt kéri tőlünk, hogy szembe tudjunk nézni a farkasokkal, vagyis, hogy tudjunk vitatkozni, ellenérveket felhozni, és megvédeni magunkat. Nem, nem. Mi talán így gondolkodunk: legyünk fontosak, sokan, tekintélyesek, és a világ hallgatni fog ránk, tisztelni fog minket, és legyőzzük a farkasokat. Nem, ez nem így van. Nem, én birkaként, bárányként küldelek titeket. Ez nagyon fontos. Ha nem akartok bárányok lenni, az Úr nem fog megvédeni benneteket a farkasoktól. Birkózzatok meg vele, ahogyan tudtok. De ha bárányok vagytok, biztosak lehettek benne, hogy az Úr megvéd titeket a farkasoktól. Legyetek alázatosak. Azt kéri tőlünk, hogy legyünk ilyenek, legyünk szelídek, ártatlan akarattal, áldozatkészséggel; ezt képviseli a bárány: szelídséget, ártatlanságot, odaadást, gyengédséget. És Ő, a Pásztor, fel fogja ismerni bárányait, és megvédi őket a farkasoktól. A farkasnak álcázott bárányokat viszont leleplezik és széttépik. Egy egyházatya ezt írta: „Amíg bárányok vagyunk, addig győzni fogunk, és még ha sok farkas vesz körül bennünket, akkor is legyőzzük őket. De ha farkasokká válunk – „Á, milyen okos vagyok, nézzétek, jól érzem magam” –, akkor legyőznek minket, mert elveszítjük a pásztor segítségét. Ő nem farkasokat, hanem bárányokat pásztorol” (Krizosztomosz Szent János, 33. homília Máté evangéliumáról). Ha az Úré akarok lenni, engednem kell, hogy Ő legyen a pásztorom; és Ő nem farkasok pásztora, hanem bárányoké, akik szelídek, alázatosak, jóságosak, mint az Úr.

 

Még mindig az igehirdetés mikéntjéről szólva, feltűnő, hogy Jézus ahelyett, hogy előírná, mit kell vinni a misszióba, azt mondja, hogy mit nem szabad vinni. Időnként az ember lát néhány apostolt, néhány embert, aki áttelepül, néhány keresztényt, aki azt mondja, hogy ő apostol, és az Úrnak adta az életét, és sok csomagot cipel. De ez nem az Úrtól való. Az Úr megkönnyíti a terhet. „Ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt! Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot” (9-10. v.). Ne vigyetek magatokkal semmit. Azt mondja, hogy ne támaszkodjatok az anyagi biztonságra, hanem világiasság nélkül menjetek a világba. Vagyis: menjek a világba, de nem a világ stílusával, nem a világ értékeivel, nem szócsépléssel – az Egyház számára a világiasságba való beleesés a legrosszabb dolog, ami történhet. Egyszerűen menjek előre. Így kell hirdetnünk: Jézust megmutatva, nem pedig Jézusról beszélve. És hogyan mutatjuk meg Jézust? A tanúságtételünkkel. És végül azzal, hogy együtt, közösségben megyünk: az Úr elküldi az összes tanítványt, de senki sem egyedül megy. Az apostoli egyház teljesen missziós, és a misszióban találja meg egységét. Tehát: szelíden és jóságosan, mint a bárányok, világiasság nélkül, és együtt menjünk. Itt van az igehirdetés kulcsa, ez az evangelizáció sikerének kulcsa. Fogadjuk el Jézus e felhívásait: az Ő szava legyen a mi támpontunk.

 

____________________________________

 

 

Szeretettel köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen az Angliából, Vietnamból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Mindnyájatokra és családjaitokra a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!

 

____________________________________________________

 

 

Kedves testvéreim! Az apostoli buzgóságról, az evangélium örömének másokkal való megosztására irányuló vágyról szóló katekézis sorozatunkban most a tizenkét apostol elhívását tekintjük át, akiket Jézus kiválasztott arra, hogy „vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3:14). Ennek az elhívásnak mindkét aspektusa lényeges, mert csak a Jézushoz való közelség által tanuljuk meg Őt hirdetni, és nem magunkat, az Ő szavát, és nem a sajátunkat. Amikor Jézus misszióba küldi az apostolokat, azt mondja nekik, hogy osszák meg azt az ajándékot, amelyet ők maguk is kaptak, Isten megváltó szeretetének meg nem érdemelt ajándékát. Üzenetüknek az Övének kell lennie: hogy Isten országa közel van, és csak azt kívánja, hogy nyitott szívvel fogadjuk be. Jézus azt is mondja az apostoloknak, hogy úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé, hogy mindenekelőtt a szelídség, az ártatlanság és a személyes meggyőződés tanúságtételével terjesszék az evangéliumot, és inkább a tetteikkel, mint a szavaikkal hirdessék Krisztust. Az Egyház, mint „apostoli”, teljes mértékben misszionárius; a keresztségben Jézus mindannyiunkat arra hívott meg, hogy közelségben éljünk vele, és hogy minden testvérünkkel együtt arra küld, hogy a világ előtt tanúságot tegyünk az ő evangéliumáról.

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230215-udienza-generale.html