A pünkösdről szóló beszámoló (vö. ApCsel 2,1-11) a Szentlélek Egyházban való működésének két területét mutatja be: bennünk és a küldetésben, két jellemzővel: erővel és szelídséggel.

A Lélek bennünk végzett munkája erőteljes, amit a szél és a tűz jelei szimbolizálnak, amelyeket a Bibliában gyakran Isten hatalmával társítanak (vö. Kiv 19,16-19). Ilyen erő nélkül soha nem lennénk képesek magunktól legyőzni sem a gonoszt, sem a „test kívánságait”, amelyekre Szent Pál utal, a léleknek ezeket a késztetéseit: „tisztátalanság, bálványimádás, viszálykodás és irigység” (vö. Gal 5,19-21). Ezeket a Lélekkel lehet legyőzni, aki erőt ad nekünk ehhez, mert ő behatol a „kiszáradt, merev és hideg” szívünkbe (vö. Veni Sancte Spiritus szekvencia). Ezek a késztetések elrontják a másokkal való kapcsolatainkat és megosztják közösségeinket, a Lélek azonban belép a szívünkbe és mindent meggyógyít.

Ezt Jézus is megmutatja nekünk, amikor a Lélek indítására negyven napra visszavonul, és megkísértetik a pusztában (vö. Mt 4,1-11). Ez idő alatt az ő embersége is növekszik, megerősödik és felkészül a küldetésre.

Ugyanakkor a Paraklétosz munkálkodása bennünk is szelíd: erőteljes és szelíd. A szél és a tűz nem pusztítja el és nem teszi hamuvá azt, amit megérint: az egyik betölti a házat, ahol a tanítványok vannak, a másik pedig lángok formájában szelíden megpihen mindegyikük fején. Ez a szelídség is jellemzője Isten cselekvésmódjának, amellyel gyakran találkozunk a Szentírásban.

Megnyugtató látni, hogy ugyanaz a kemény, érzéketlen kéz, amely először szétzúzza szenvedélyeink rögeit, majd az erény magvainak elültetése után gyengéden „öntözi” és „ápolja” azokat (vö. Szekvencia). Szeretettel óvja ezeket az erényeket, hogy megerősödhessenek, és hogy a gonosz elleni küzdelem fáradalmai után megízlelhessük az irgalom és az Istennel való közösség édességét. A Lélek ilyen: erős, erőt ad nekünk a győzelemhez, ugyanakkor szelíd is. A Lélek kenetéről beszélünk, a Lélek ken fel minket, mert velünk van. Ahogy az ősegyház egyik gyönyörű imája mondja: „Szelídséged, Uram, és szereteted gyümölcsei maradjanak velem” (Salamon ódái, 14,6).

A Szentlélek, aki leszállt a tanítványokra és mellettük maradt, vagyis „Paraklétoszként”, átalakította szívüket és „olyan derűs bátorságot oltott beléjük, amely arra ösztönözte őket, hogy másoknak is továbbadják Jézusról szerzett tapasztalataikat és az őket motiváló reményt” (II. SZENT JÓZSEF, Redemptoris Missio, 24). Péter és János később tanúságot tettek a Főtanács előtt, miután azt mondták nekik, hogy „egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében” (ApCsel 4,18): „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (20. v.). És a Szentlélek erejével rendelkeztek, hogy beszéljenek ezekről a dolgokról.

Ez ránk is igaz, akik a keresztségben és a bérmáláskor megkaptuk a Lelket. E székesegyház „felső szobájából”, az apostolokhoz hasonlóan, mi is kiküldetésben vagyunk, különösen a jelen időben, hogy hirdessük az evangéliumot mindenkinek. Nemcsak földrajzilag, hanem a faji és vallási határokon túl is elküldtek minket a világba, „egy valóban egyetemes misszióra” (Redemptoris Missio, 25). A Léleknek köszönhetően ezt az ő erejével és szelídségével tudjuk és kell tennünk.

Ugyanazzal az erővel: vagyis nem gőggel és rámenősséggel – a keresztény nem gőgös, mert az ő ereje valami más, a Lélek ereje – , sem számítással és ravaszsággal, hanem azzal az energiával, amely az igazsághoz való hűségből születik, amelyre a Lélek tanít meg bennünket a szívünkben, és amely bennünk növekedést indít el. Következésképpen a Léleknek adjuk át magunkat, nem pedig a világi hatalomnak. Fáradhatatlanul hirdetjük a békét azoknak, akik háborút akarnak, hirdetjük a megbocsátást azoknak, akik bosszút akarnak állni, hirdetjük a befogadást és a szolidaritást azoknak, akik elzárják az ajtókat és korlátokat emelnek, hirdetjük az életet azoknak, akik a halált választják, hirdetjük a tiszteletet azoknak, akik szeretnek megalázni, sértegetni és elutasítani, hirdetjük a hűséget azoknak, akik minden köteléket elvágnának, és így összekeverik a szabadságot a sivár és üres individualizmussal. Nem ijedünk meg a nehézségektől, a gúnytól és az ellenállástól sem, amelyek ma sem hiányoznak az apostolkodásból, mint mindig (vö. ApCsel 4,1-31).

Ugyanakkor, amikor ezzel az erővel cselekszünk, igehirdetésünk arra törekszik, hogy szelíd legyen, mindenkit befogadó. Ne felejtsük el: mindenkit, mindenkit, mindenkit. Ne felejtsük el a példázatot azokról, akiket meghívtak az ünnepre, de nem akartak elmenni: „Menjetek tehát az utcára, és hozzatok mindenkit, mindenkit, mindenkit, a rosszakat és a jókat, mindenkit” (vö. Mt 22,9-10). A Lélek erőt ad nekünk, hogy menjünk és hívjunk mindenkit szelíden, ő adja meg nekünk a szelídséget, hogy mindenkit befogadjunk.

Mindannyiunknak, testvérek, nagy szükségünk van a reményre, ami nem optimizmus, nem, ez valami más. Szükségünk van a reményre. A reményt úgy ábrázoljuk, mint egy horgonyt, ott a parton, és a kötelébe kapaszkodva haladunk a remény felé. Szükségünk van a reményre, fel kell emelnünk tekintetünket a béke, a testvériség, az igazságosság és a szolidaritás horizontjaira. Egyedül ez az élet útja, nincs más. Természetesen ez nem mindig könnyű, sőt, van, amikor az út kanyargós és emelkedő. Mégis tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, megvan a bizonyosságunk, hogy a Szentlélek segítségével és ajándékaival együtt tudunk járni, és ezt az utat egyre hívogatóbbá tehetjük mások számára is.

Testvérek, újítsuk meg hitünket a Vigasztaló jelenlétében, aki mellettünk van, és imádkozzunk tovább:

Jöjj el, Teremtő Lélek, világosítsd meg elménket,
töltsd be szívünket kegyelmeddel, vezesd lépteinket,
adj békét világunknak. Ámen.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/homilies/2024/documents/20240519-omelia-pentecoste.html