„Kezébe vette a kenyeret, megáldotta” (Mk 14,22). Ezzel a mozdulattal kezdődik Szent Márk evangéliumában az Eucharisztia bevezetéséről szóló beszámoló. És Jézusnak ebből a mozdulatából - a kenyér megáldásából - kiindulva elgondolkodhatunk az ünnepelt misztérium három dimenziójáról: a hálaadásról, az emlékezésről és a jelenlétről.

Először: a hálaadás. Az „Eucharisztia” szó valójában „hálát” jelent: „hálát adni” Istennek az ajándékaiért, és ebben az értelemben a kenyér jele fontos. Ez a mindennapok eledele, amellyel az Oltár elé visszük mindazt, ami vagyunk és amink van: életünket, munkánkat, sikereinket, de még a kudarcainkat is, ahogyan ezt egyes kultúrákban az a szép szokás jelképezi, hogy amikor a kenyér a földre esik, felszedjük és megcsókoljuk: hogy emlékezzünk arra, hogy túl értékes ahhoz, hogy eldobjuk, még akkor is, ha már leesett. Az Eucharisztia tehát arra tanít bennünket, hogy áldjuk, fogadjuk és csókoljuk meg mindig hálaadással Isten ajándékait, és nem csak az ünneplésben: az életben is.

Például azáltal, hogy nem pazaroljuk el azokat a dolgokat és tehetségeket, amelyeket az Úr adott nekünk. De azáltal is, hogy megbocsátunk és felemeljük azokat, akik hibáznak és elesnek gyengeségük vagy tévedésük miatt: mert minden ajándék, és senkit se hagyjunk elveszni, mert senki sem hagyhatunk magára, és mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy felálljon és újra a helyes útra térjen. És ezt megtehetjük a mindennapjainkban is, szeretettel, gondossággal, odafigyeléssel, ajándékként és küldetésként végezve a munkánkat. És mindig segítsük azokat, akik elestek: az életben csak egy okból nézhetünk le valakire: hogy segítsünk neki újra felállni. Épp ez a mi küldetésünk.

A hálaadáshoz bizonyára még sok mindent hozzátehetnénk. Ezek fontos „eucharisztikus” magatartások, mert megtanítanak megragadni annak az értékét, amit teszünk, és amit felajánlunk.

Először is, hogy adjunk hálát. Másodszor, „megáldani a kenyeret” azt jelenti, hogy emlékezzünk. Mire? Az ókori Izrael számára ez az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulásra és az ígéret földjére való kivonulás kezdetére való emlékezés volt. Számunkra ez Krisztus húsvétjának, szenvedésének és feltámadásának átélése, amellyel megszabadított minket a bűntől és a haláltól. Hogy emléket állítsunk életünknek, hogy emléket állítsunk sikereinknek, hogy emléket állítsunk hibáinknak, hogy emléket állítsunk az Úr kinyújtott kezének, amely mindig segít felemelni minket, hogy emléket állítsunk az Úr jelenlétének életünkben.

Vannak, akik azt mondják, hogy szabad az, aki csak magára gondol, aki élvezi az életet, és vannak, akik közömbösen és talán arrogánsan azt tesznek, amit akarnak, mások ellenére. Ez nem szabadság: ez rejtett rabszolgaság, olyan rabszolgaság, amely még inkább rabszolgává tesz bennünket. &&&

A szabadságot nem azok széfjeiben találjuk meg, akik maguknak halmoznak fel, sem azok kanapéján, akik lustán hódolnak az elrugaszkodásnak és az individualizmusnak: a szabadságot a cönákulumban találjuk meg, ahol a szereteten kívül minden más indíték nélkül meghajolunk a testvéreink előtt, hogy felajánljuk nekik a szolgálatunkat, a „megváltott” életünket.

Végül az eucharisztikus kenyér a valóságos jelenlét. És ezzel egy olyan Istenről beszél nekünk, aki nincs messze, aki nem féltékeny, hanem közel van és együttérző az ember iránt; aki nem hagy el minket, hanem felkeres, vár ránk és elkísér, mindig, egészen odáig, hogy tehetetlenül a kezünkbe adja magát.

És ez a jelenléte arra is meghív bennünket, hogy a testvéreinkhez közel kerüljünk, bárhová is hív a szeretet.

Kedves testvéreim, milyen nagy szükség van a mi világunkban erre a kenyérre, az ő zamatára és illatára, a hála ízét, a szabadság ízét, a közelség ízét árasztó illatra! Nap mint nap túl sok utcát látunk, amelyek talán egykor a sült kenyér illatát árasztották, de a háború, az önzés és a közömbösség miatt romhalmazzá váltak! Sürgősen vissza kell hoznunk a világba a szeretet kenyerének jó és friss illatát, tovább kell reménykednünk és folytatnunk kell az újjáépítést, anélkül, hogy belefáradnánk a gyűlölet elpusztításába.

Ezt jelenti az a megmozdulás is, amelyet hamarosan az Eucharisztikus körmenettel teszünk: az Oltártól elindulva városunk otthonai közé visszük az Urat. Nem azért tesszük ezt, hogy fitogtassuk a hitünket, vagy hogy hivalkodjunk vele, hanem hogy mindenkit meghívjunk, hogy az Eucharisztia kenyerében, az új életben, amelyet Jézus adott nekünk, részt vegyen. Ebben a szellemben végezzük a körmenetet. Köszönöm!

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/it/homilies/2024/documents/20240602-corpus-domini.html