Kedves testvéreim, üdvözöllek benneteket és jó napot kívánok!

Az öregkorról szóló katekézisünkben ma a János evangéliumának végén lévő (21,15-23) a feltámadt Jézus és Péter közötti párbeszédről elmélkedünk. Ez egy megindító párbeszéd, amelyből kiderül Jézusnak a tanítványai iránti szeretete, és a velük, különösen Péterrel való kapcsolatának csodálatos emberi volta is: gyengéd, de nem mélabús, közvetlen, erős, szabad, nyílt kapcsolat. Egy emberek közötti, igazságban való kapcsolat. János olyan szellemi és fenséges, megrendítő kéréssel és szeretetfelajánlással záruló evangéliuma egy Jézus és Péter között lévő vitával fonódik össze. Az evangélista figyelmeztet bennünket: tanúságot tesz a tények igazságáról (vö. Jn 21,24) és ezekben kell keresni az igazságot.

Feltehetjük magunknak a kérdést: képesek vagyunk-e megtartani Jézusnak a tanítványokkal való kapcsolatát, az Ő oly nyílt, őszinte, közvetlen, emberi módon valóságos stílusának megfelelően? Milyen a kapcsolatunk Jézussal? Olyan, mint az apostoloké? Nem vagyunk-e éppen ellenkezőleg, nagyon gyakran kísértésben, hogy az evangélium tanúságtételét egy „édeskés” kinyilatkoztatás gubójába zárjuk, amelyhez hozzáadjuk a mi körülményes tiszteletünket? Ez a tiszteletnek tűnő hozzáállás valójában eltávolít minket a valódi Jézustól, sőt, egy nagyon elvont, nagyon öncélú, nagyon világi hit útjához vezet, ami nem Jézus útja. Jézus, Isten emberré lett Igéje: emberként cselekszik, emberként, Istenemberként szól hozzánk. Ilyen gyengédséggel, barátsággal, közelséggel. Jézus nem olyan, mint a kis szentképek mázas alakja, nem: Jézus kéznyújtásnyira van tőlünk, a közelünkben van.

Jézus Péterrel folytatott beszélgetése során két olyan szövegrészletet találunk, amely pontosan az öregséggel és az idő múlásával foglalkozik: a tanúságtétel idejével, az élet idejével. Az első Jézus figyelmeztetése Péterhez: amikor fiatal voltál, önálló voltál, amikor megöregszel, már nem leszel annyira ura önmagadnak és az életednek. Azt mondod: tolókocsival kell mennem? Nemde! De ez van, ilyen az élet: az öregséggel együtt járnak ezek a betegségek, és el kell fogadnunk őket, ahogy jönnek, nem igaz? Elvész az ifjúkor ereje! A ti tanúságtételeteket is - mondja Jézus - ez a gyengeség fogja kísérni. Jézusról kell tanúságot tenned még gyengeségedben, betegségedben és halálodban is. Loyolai Szent Ignác gyönyörű mondata erről: „Ahogyan az életünkben, úgy a halálunkban is tanúságot kell tennünk Jézus tanítványaiként.” Az élet végének a tanítványi élet végének kell lennie: Jézus tanítványainak, mert az Úr mindig a korunknak megfelelően szól hozzánk. Az evangélista hozzáteszi a megjegyzését, és elmagyarázza, hogy Jézus a szélsőséges tanúságtételre, a vértanúságra és a halálra utalt. De általánosabban is megérthetjük ennek a figyelmeztetésnek a jelentését: a követőnek meg kell tanulnia, hogy hagyja magát tanítani és formálni a gyarlósága, a tehetetlensége, a másoktól való függése által, még az öltözködésében, a járásában is. De ti „kövessetek engem” (19. v.). Jézus követése szüntelenül tart, jó egészség, nem jó egészség, önellátás és a fizikailag erre való képtelenség során. Jézus követése mindenkor fontos: mindig kövessük Jézust, gyalog, futva, lassan, kerekesszékben, mindig kövessük őt. Jézus bölcs követésének meg kell találnia a módját, hogy hitvalló maradjon - Péter így válaszol: „Uram, … te tudod, hogy szeretlek” (15.16.17. v.) - még a gyengeség és az öregség korlátozott lehetőségei között is. Szeretek az idősekkel beszélgetni, a szemükbe nézni: olyan ragyogó szemük van, olyan szemek, amelyek a szavaknál is többet mondanak, egy élet tanúságtételei, és ez gyönyörű. Ezt kell megőriznünk mindvégig. Így, élettelien követni Jézust.

Ez a Jézus és Péter közötti beszélgetés értékes tanítást tartalmaz minden tanítvány számára, mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk. És minden idős embernek is. Tanuljunk meg gyarlóságunkból, hogy életünk tanúságtételének koherenciáját egy olyan élet körülményei között fejezzük ki, amely nagyrészt másokra van bízva, nagyrészt mások kezdeményezésétől függ. A betegséggel, az öregséggel növekszik a függőség, és már nem vagyunk annyira önellátóak, mint korábban; növekszik a másoktól való függés, és ott is megérik a hit, ott is velünk van Jézus, ott is kibontakozik az élet útján jól megélt hit gazdagsága.

De ismét fel kell tennünk magunknak a kérdést: van-e olyan lelkiségünk, amely valóban képes értelmezni a gyengeségünknek ezt a másokra bízott - most már hosszú és széles körben elterjedt - időszakát, amely nagyobb, mint a mi autonómiánk ereje? Hogyan maradunk hűségesek a [Jézus] követés megéléséhez, az ígért szeretethez, a keresett igazságossághoz a kezdeményezőképességünk idején, a törékenység, a függőség, a búcsú, az életünk főszereplőjévé válástól való eltávolodás idején? Nem könnyű, ugye? Eltávolodni attól, hogy mi legyünk a főszereplők. Nem könnyű.

Ez az új idő minden bizonnyal a próbatételek ideje is - kezdve azzal a kísértéssel - ami kétségtelenül nagyon emberi, de nagyon alattomos is -, hogy megőrizzük főszereplő voltunkat. És időnként a főszereplőnek le kell kisebbednie, le kell alacsonyodnia, el kell fogadnia, hogy az öregség lecsökkenti a főszereplő szerepét. De lesz egy új módja annak, hogy kifejezze magát, egy új módja annak, hogy részt vegyen a családban, a társadalomban, a baráti társaságban. 

És ez a kíváncsiság az, ami Pétert elfogja: „Hát vele mi lesz?” - kérdezi, látva, hogy a szeretett tanítvány követi őket (vö. 20-21. v.). Beleütni az orrod mások életébe. Ne: Jézus azt mondja: „Hallgass el!”. Neki is része lesz az „én” [Jézus-]követésemben? El fogja foglalni az „én” helyemet? Ő lesz az utódom? Ezek olyan kérdések, amelyek nem jók, nem segítenek. Túl fog élni engem, és átveszi a helyemet? Jézus válasza őszinte, sőt nyers: „Mi gondod vele? A saját életeddel, a jelenlegi helyzeteddel törődj, és ne üsd az orrod mások életébe. Mit számít ez neked? Te kövess engem” (22. v.).

Ez a fontos: Jézus követése, Jézus követése életben és halálban, egészségben és betegségben, a virágzó, sok sikerrel járó életben, és a nehéz, a kudarc sok rossz pillanatával telő életben egyaránt. És amikor bele akarunk avatkozni mások életébe, Jézus azt válaszolja: „Mit számít ez neked? Te kövess engem”. Ez gyönyörű.

Nekünk, öregeknek nem szabad irigykednünk a maguk útját járó fiatalokra, akik elfoglalják a helyünket, akik túlélnek minket. Az esküvel vállalt szeretethez való hűségünk, a hűség a hitünk követéséhez, még az életünk végéhez közelebb vivő körülmények között is, a következő nemzedékek csodálatára és az Úr hálás elismerésére tartunk igényt. Megtanulni búcsút venni: ez az idősek bölcsessége. De jól, óvatosan, mosolyogva búcsúzni, búcsúzni a társaságban, búcsúzni másoktól. Az idősek élete búcsú, lassú, lassú, de örömteli búcsú: Éltem az életem, megőriztem a hitemet. Ez szép, ha egy idős ember elmondhatja: „éltem az életet, ez az én családom; éltem az életet, követtem el bűnt, de jót is tettem”. És ez az így elérkező béke, ez az idősek búcsúja.

Még az fokozott tétlenségű, lelkes szemlélődésből és az Úr szavának elragadtatott hallgatásából álló [Jézus-]követés is - mint Máriáé, Lázár nővéréé - az ő életük, a mi idősek életének legjobb része lesz. Ezt a részt soha többé ne vegyék el tőlünk, soha (vö. Lk 10,42). Nézzünk az idősekre, tekintsünk rájuk, és segítsük őket, hogy élhessenek és kifejezhessék az életbölcsességüket, hogy átadhassák nekünk azt, ami bennük szép és jó. Nézzünk rájuk, figyeljünk rájuk. És mi, idősebbek, nézzünk a fiatalokra, és mindig mosolyogva a fiatalokra: ők fogják követni az utat, ők fogják továbbvinni azt, amit mi vetettünk, még azt is, amit mi nem vetettünk, mert nem volt bátorságunk vagy lehetőségünk: ők fogják továbbvinni. De mindig megmarad ez a kapcsolat.

___________________________

Különleges üdvözlet

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Máltáról és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Külön üdvözlöm a jelenlévő számos diákcsoportot. Mindannyiótok és családotok számára a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kívánom. Isten áldjon meg benneteket!

_____________________________________________

FELHÍVÁSOK

Az elmúlt órákban földrengés követelt áldozatokat és okozott nagy károkat Afganisztánban. Együttérzésemet fejezem ki a sérülteknek és a földrengés által érintetteknek, és különösen imádkozom azokért, akik életüket vesztették, és családjaikért. Remélem, hogy mindenki segítségével enyhíteni lehet a kedves afgán nép szenvedéseit.

Szomorúságomat és megdöbbenésemet fejezem ki továbbá a tegnapelőtti mexikói gyilkosság miatt, amely két jezsuita rendtagot - testvéreimet - és egy laikust ért. Mennyi gyilkosság van Mexikóban! Szeretettel és imádsággal állok közel a katolikus közösséghez, amelyet ez a tragédia érint. Még egyszer megismétlem, hogy az erőszak nem oldja meg a problémákat, hanem növeli a szükségtelen szenvedést.

A gyerekek, akik velem voltak a pápamobilban, ukrán gyerekek voltak: ne feledkezzünk meg Ukrajnáról. Ne feledkezzünk meg ennek a mártír népnek a szenvedéséről.

____________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! Az időskor értelméről és értékéről szóló folyamatos katekézisünkben Isten szavának fényében most a feltámadt Jézusnak a Tiberiaszi-tónál Péterhez intézett szavait tekintjük át (Jn 21,17-18). Péter megerősíti Krisztus iránti szeretetét, és megkapja a parancsot, hogy legeltesse az Úr juhait. Jézus hozzáteszi, utalva Péter későbbi vértanúságára: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod”. Ezek a szavak különös jelentőséggel bírnak az idősek számára, mivel az évek múlása természetszerűleg fizikai gyengeséggel és másoktól való fokozott függőséggel jár. Ugyanakkor azonban az öregkor az Úr iránti megújult szeretet, az ő ígéreteibe vetett remény és a lelki bölcsességben való növekedés időszaka is lehet. Jézus ezután azt mondja Péternek, hogy ne János, a fiatalabb tanítvány miatt aggódjon, hanem azért, hogy kitartóan hű maradjon saját hivatásához és küldetéséhez. Szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy az élet későbbi éveiben helyet kell adnunk a fiatalabb nemzedékeknek, és tiszteletben kell tartanunk helyüket az Úr üdvözítő tervének kibontakozásában. Krisztus tanítványai számára az öregkor így a szemlélődés, a hála és az életünkben és a körülöttünk lévő világban folyamatosan munkálkodó Isten kegyelméről való tanúságtétel gyümölcsöző időszaka lehet.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2022/documents/20220622-udienza-generale.html