Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk katekéziseinket a megkülönböztetés témájában – mert a megkülönböztetés témája nagyon fontos ahhoz, hogy tudjuk, mi történik bennünk, hogy tudjunk érzéseinkről és elképzeléseinkről. Meg kell különböztetnünk őket, hogy honnan származnak, hová vezetnek, milyen döntésekre – és ma ennek az első alkotóelemére összpontosítunk, amely az imádság. A megkülönböztetéshez szükséges légkört az imádság állapotában találjuk meg.

Az ima nélkülözhetetlen segítség a lelki megkülönböztetéshez, különösen akkor, ha az érzelmi vetületet is érinti, és lehetővé teszi számunkra, hogy egyszerűen és bensőségesen szólítsuk meg Istent, ahogy az ember egy barátjához beszél. Ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan lépjünk túl a gondolatokon azért, hogy az Úr bizalmába kerüljünk, szeretetteljes közvetlenséggel. A szentek életének titka az Istennel való egyre közelibb ismeretség és bizalom, amely által mind könnyebben felismerik, hogy mi kedves neki. A valódi imádság az Istennel való ismeretség és bizalom. Nem papagájként imákat mondunk, bla, bla, bla, nem. Az igazi ima közvetlen, és az Úr iránti szeretettel teli. Ez az ismerősség legyőzi a félelmet vagy az abban való kételyt, hogy az Ő akarata nem a javunkra szolgál, ami a gondolatainkon néha átfutó kísértés, és nyugtalanná és bizonytalanná tesz, sőt megkeseríti a szívünket.

A megkülönböztetés nem tart igényt teljes bizonyosságra, nem vegytiszta módszer, nem követel abszolút bizonyosságot, mert az életről szól, és az élet nem mindig logikus, sok olyan oldala van, ami nem zárható be egy bizonyos kategóriába. Szeretnénk pontosan tudni, mit kell tennünk, de még ha ez meg is történik, nem mindig cselekszünk ennek megfelelően. Hányszor éltük át mi is azt az élményt, amit Pál apostol ír le, aki azt mondja: „Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.” (Róm 7:19) Nem csupán ész vagyunk, nem vagyunk gépek, nem elég, ha végrehajtási utasításokat kapunk. Az Úr melletti döntésnek az akadályai éppúgy, mint a segítői, elsősorban érzelmiek, a szívből eredők.

Jelentős, hogy az első csoda, amelyet Jézus tett Márk evangéliumában, egy ördögűzés. (vö. 1:21-28) A Kafarnaumi zsinagógában megszabadít egy embert az ördögtől, megszabadítva őt attól a hamis istenképtől, amelyet a Sátán a kezdetektől sugall: hogy Isten nem akarja a boldogságunkat. Az Evangéliumnak abban a szakaszában a megszállott ember tudja, hogy Jézus Isten, de ez nem indítja arra, hogy higgyen szabadításában, hanem azt mondja: „A vesztünkre jöttél.” (24. v.)

Sokan, még a keresztények is, ugyanezt gondolják: lehet, hogy Jézus Isten Fia, de kételkednek abban, hogy a boldogságunkat akarja; sőt, egyesek attól tartanak, hogy az ő javaslatának komolyan vétele, amit Jézus javasol nekünk, az életünk tönkretételét, vágyaink, legerősebb törekvéseink tönkretételét jelenti. Ezek a gondolatok olykor felvillannak bennünk: hogy Isten túl sokat kér tőlünk, attól tartunk, hogy Isten túl sokat kér tőlünk, hogy nem szeret minket igazán. Ehelyett az első találkozásunkkor azt láttuk, hogy az Úrral való kapcsolat jele az öröm. Amikor imádságban találkozom az Úrral, örömtelivé válok. Mindannyian örömtelivé válunk, és ez gyönyörű. A szomorúság vagy a félelem viszont az Istentől való távollét jele: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat.” – mondja Jézus a gazdag ifjúnak. (Mt 19:17) Ennek a fiatalembernek sajnos bizonyos akadályok megakadályozták, hogy megvalósítsa szívének azt a vágyát, hogy közelebbről kövesse a „jó tanárt.” Érdeklődő, vállalkozó szellemű fiatalember volt, ő kezdeményezte, hogy találkozzon Jézussal, de érzelmei nagyon megosztottak voltak, számára a gazdagság túlságosan fontos volt. Jézus nem kényszeríti rá, hogy döntsön, de a szöveg megjegyzi, hogy a fiatalember „szomorúan” fordul el Jézustól. (22. v.) Azok, akik elfordulnak az Úrtól, soha nem boldogok, még akkor sem, ha bőséges javaik és lehetőségeik vannak. Jézus soha nem kényszerít rá, hogy kövesd Őt, soha. Jézus tudatja veled az akaratát, teljes szívével megismertet a dolgokkal, de meghagyja a szabadságodat. Ez a legszebb a Jézussal való imádkozásban: az a szabadság, amelyet meghagy neked. Másrészt, amikor elhatároljuk magunkat az Úrtól, valami szomorú, valami csúnya marad a szívünkben.

Nem könnyű felismerni, mi történik bennünk, mert a látszat megtévesztő, de az Istennel való ismerkedés gyengéden feloldhatja a kétségeket és a félelmeket, egyre fogékonyabbá téve életünket az Ő „szelíd fényére”, Szent John Henry Newman gyönyörű kifejezése szerint. A szentek visszatükröződő fénnyel ragyognak, és napjaik egyszerű gesztusaival megmutatják Isten szeretetteljes jelenlétét, aki lehetővé teszi a lehetetlent. Azt mondják, hogy két házastárs, akik oly sokáig éltek együtt, és szeretik egymást, végül hasonlóvá válnak egymáshoz. Valami ilyesmit mondhatunk el az érzelmektől áthatott imádságról is: fokozatosan, de hatékonyan képessé tesz bennünket arra, hogy felismerjük a természetszerűségen keresztül, mint lényünk mélyéről fakadót, hogy mi számít igazán. Imádságban lenni nem azt jelenti, hogy szavakat mondogatok, nem: imádkozni azt jelenti, hogy megnyitom a szívemet Jézus felé, közeledek Jézushoz, engedem, hogy Jézus belépjen a szívembe, és érezzem a jelenlétét. Ott meg tudjuk különböztetni, hogy mikor Jézuséi, és mikor a miénk a gondolataink, hogy ezek oly sokszor messze vannak Jézus akaratától.

Kérjük ezt a kegyelmet: éljünk baráti kapcsolatban az Úrral, ahogy a barát beszél a barátjával. (vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 53) Ismertem egy idős szerzetes testvért, aki egy bentlakásos iskola portása volt, és amikor csak tehette, odament a kápolnához, megnézte az oltárt, és azt mondta: „Helló!”, mert közel állt Jézushoz. Nem kellett azt mondania, bla bla bla, nem: „Helló, közel vagyok hozzád, te pedig közel állsz hozzám.” Ezt a kapcsolatot kell megteremtenünk az imádkozásban: közelséget, érzelmi közelséget, testvéri közelséget Jézussal. Egy mosoly, egy egyszerű gesztus, és nem a szívet el nem érő szavak felolvasása. Ahogy mondom, úgy beszéljetek Jézussal, mint barát a baráttal. Ezt a kegyelmet kell kérnünk egymás számára: Jézust a barátunknak tekintsük, a legnagyobb, hűséges barátunknak, aki nem zsarol, aki mindenekelőtt soha nem hagy el bennünket, még akkor sem, ha elfordulunk Tőle. Szívünk ajtajában marad. „Nem, veled nem akarok tudni semmiről” – mondjuk. Ő csendben marad, mellettünk marad, a szívünk közelében, mert Ő mindig hűséges. Folytassuk ilyen imával, mondjuk a „Ciao” ​​imát, az Urat teljes szívünkkel köszöntve, a szeretet imáját, a közelség imáját, kevés szóval, de tettekkel és jó cselekedetekkel. Köszönöm.

______________________________________________________________

Különleges üdvözlések

Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen a Dániából, Ghánából, a Fülöp-szigetekről, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Szívélyesen köszöntöm a jelenlévő számos diákcsoportot, különösen a Pápai Észak-Amerikai Főiskola diakóniai osztályát és családjaikat. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon benneteket!

Tisztelettel köszöntöm az olaszul beszélő zarándokokat. Külön köszöntöm Parete és Battipaglia híveit, remélve, hogy mindnyájuk elköteleződése által a plébániai közösségeik vallásos lelkesedése növekedni fog.

Most egy gondolat az oly nagyon szenvedő, meggyötört Ukrajnáról, hogy szegényeket oly kegyetlen megpróbáltatások érték. Ma reggel beszélhettem Krajewski bíborossal, aki éppen hazafelé tartott Ukrajnából, és szörnyű dolgokról számolt be. Gondoljunk Ukrajnára, és imádkozzunk ezért a meggyötört népért.

Végül szokás szerint a gondolataim a fiatalok, betegek, idősek és a fiatal házasok felé fordulnak. A holnapi ünnep Mihály, Gábriel és Rafael arkangyalok ünnepe, indítsa el mindenkiben az Isten terveihez való őszinte ragaszkodást. Ismerd fel, és kövesd belső Mestered hangját, aki a lelkiismereted mélyén szól. Imádkozunk a Vatikáni Csendőr Hadtestért is, amelynek Szent Mihály arkangyal a védőszentje, és a holnapi nap után ünnepli őt. Kövessék mindig a szent arkangyal példáját, és az Úr áldja meg őket minden jóért, amit tesznek.

Áldásomat adom mindnyájatoknak.

______________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! Folyamatos katekézisünkben a megkülönböztetésről, az életünk Istentől kapott értelmével és irányával kapcsolatos helyes döntések meghozatalának folyamatában, most az ima fontosságáról gondolkodunk. Az ima soha nem pusztán intellektuális gyakorlat; a szívet és az érzelmeket is leköti. Az imádság által elmélyítjük az Úrral való barátságunkat; növekszik a bizalmunk, amikor ráébredünk, hogy ha megértjük és befogadjuk szent akaratát, akkor találjuk meg igazi boldogságunkat. A lelki élet egyik nagy kísértése az a félelem, hogy az Isten akaratához való hűség elszomorít vagy beteljesületlenné tehet bennünket. Az ima segít leküzdeni az ilyen alaptalan félelmeket, és ehelyett mély lelki örömöt szerez, még a megpróbáltatások és szenvedések közepette is. Az ima gyümölcseként a megkülönböztetés érzékennyé tesz bennünket Isten „kedves fénye” iránt, megvilágítja elménket és felmelegíti a szívünket. Napról napra közelebb kerülve az Úrhoz, egy bizonyos „természetszerűség” révén egyre jobban felismerjük életünkre vonatkozó akaratát, és ebben az akaratban megtaláljuk békénket és hiteles beteljesülésünket.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2022/documents/20220928-udienza-generale.html