Ferenc pápa a diakónusoknak Emlékeztessétek az Egyházat,hogy szeretettől lángoló szíve van!

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
21
Ferenc pápa a diakónusoknak Emlékeztessétek az Egyházat, hogy szeretettől lángoló szíve van!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket! Köszönöm látogatásotokat!

Köszönöm szavaitokat és tanúságtételeiteket! Köszöntöm a bíboros helynököt, köszöntelek mindannyitokat és családjaikat! Giustino, örülök, hogy kineveztek a Karitász igazgatójának: ahogy elnézlek, azt hiszem, fejlődni fog, hisz kétszer olyan magas vagy, mint Ben atya, hajrá! [Nevetnek, tapsolnak.] Annak is örülök, hogy a római egyházmegye újra alkalmazza azt az ősi szokást, hogy egy-egy templomot egy-egy diakónusra bíznak, hogy az diakóniává váljon, ahogyan ez veled is történt, kedves Andrea [András], a város egyik népszerű negyedében. Szeretettel köszöntelek, és feleségedet, Laurát is. Remélem, nem úgy végzed majd, mint Szent Lőrinc! Csak rajta! [Nevetnek.]

Mivel azt kérdeztétek, mit várok Róma diakónusaitól, elmondok néhány dolgot, ahogyan gyakran teszem, amikor találkozom veletek, utána pedig itt maradok, hogy váltsak pár szót mindnyájatokkal.

Kezdésként elmélkedjünk egy kicsit a diakónusi szolgálatról. A követendő irányt a II. vatikáni zsinat jelölte ki, mely a diakonátust „a hierarchia saját és állandó fokaként” értelmezte. A Lumen gentium, miután ismerteti a papok funkcióját mint a Krisztus papi funkciójában való részvételt, a diakónusok szolgálatát mutatja be, „akik – mondja – nem papságra, hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt” (29. pont). Ez a különbség nem elhanyagolható. A diakonátus, mely a korábbi felfogásban átmeneti lépcsőfokká szűkült a papság felé, ily módon visszanyeri helyét és sajátosságát. Már e különbség puszta hangsúlyozása is segít legyőzni a klerikalizmus betegségét, mely a papok kasztját Isten népe fölé helyezi. Ez a klerikalizmus lényege: papi kaszt „Isten népe felett”. És ha ez nem oldódik meg, akkor folytatódni fog a klerikalizmus az Egyházban.

A diakónusok, éppen azért, mert e nép szolgálatára vannak szentelve, arra emlékeztetnek, hogy az Egyház testében senki sem emelkedhet mások fölé.

Az Egyházban az ellenkező logikának kell érvényesülnie, a leereszkedés logikájának. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy leereszkedjünk, mert Jézus is leereszkedett, mindenki szolgájává lett. Ha van valaki nagy az Egyházban, akkor az ő, aki a legkisebbé és mindenki szolgájává lett. Minden itt kezdődik, ahogy emlékeztet bennünket erre az a tény, hogy a diakonátus az egyházi rend kapuja. És örökre diakónus marad az ember!

Ne feledjük, kérlek benneteket, hogy Jézus tanítványai számára a szeretet mindig szolgálatot jelent, a szolgálat pedig uralkodást.

A hatalom a szolgálatban rejlik, semmi másban. És mivel te emlékeztettél arra, amit mondtam, arra, hogy a diakónusok a szolgálat őrzői az Egyházban, következésképpen azt mondhatjuk, hogy ők az igazi „hatalom” őrzői az Egyházban, hogy senki ne lépje túl a szolgálat hatalmát. Gondolkodjatok el ezen!

A diakonátus – a zsinat fő irányát követve – így az Egyház misztériumának középpontjába vezet bennünket. Ahogyan „lényegénél fogva missziós Egyházról” és „lényegénél fogva szinodális Egyházról” beszéltem, úgy azt mondom, hogy „lényegénél fogva diakóniai Egyházról” is kellene beszélnünk. Ha ugyanis nem éljük meg a szolgálatnak ezt a dimenzióját, akkor minden felszentelt szolgálat kiürül belülről, meddővé válik, nem hoz gyümölcsöt. És apránként elvilágiasodik.

A diakónusok emlékeztetik az Egyházat arra, hogy igaz az, amit Kis Szent Teréz felfedezett: az Egyháznak szeretettől lángoló szíve van. Igen, alázatos, szolgálattól dobogó szíve.

A diakónusok erre emlékeztetnek bennünket, amikor a diakónus Szent Ferenchez hasonlóan alázattal és vidáman szolgálva elviszik másoknak Isten közelségét anélkül, hogy rájuk erőltetnék magukat. Az előtérbe kerülés vágya nélkül munkálkodó diakónus nagylelkűsége az evangélium illatát árasztja, Isten alázatosságának nagyságáról árulkodik, Istenéről, aki megteszi az első lépést – mindig, mindig Isten teszi meg az első lépést –, hogy azokkal is találkozzon, akik elfordultak tőle.

Ma egy másik szempontra is figyelnünk kell. A papok létszámának csökkenése azt eredményezte, hogy a diakónusok túlnyomórészt helyettesítő feladatokat látnak el, amelyek – bármennyire fontosak is – nem tartoznak a diakonátus sajátos feladatai közé. Helyettesítő feladatok. A zsinat, miután az Isten népének szolgálatáról beszél „a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában”, hangsúlyozza, hogy a diakónusok mindenekelőtt – mindenekelőtt! – „a szeretetszolgálat és a vagyonkezelés [administratio] feladatának szentelik magukat” (Lumen gentium, 29). A mondat a korai századokra utal, amikor a diakónusok a püspök nevében és megbízásából gondoskodtak a hívők, különösen a szegények és a betegek szükségleteiről. Róma egyházának gyökereiből is meríthetünk. Nemcsak Szent Lőrincre gondolok, hanem arra a döntésre is, hogy életet adjunk a diakóniáknak. A nagy császári metropoliszban hét, a plébániáktól elkülönülő, a város kerületeiben szétosztott helyet szerveztek, ahol a diakónusok kapilláris munkát végeztek az egész keresztény közösség, különösen „a legkisebbek” érdekében, hogy – ahogy az Apostolok cselekedetei mondja – senki „se legyen szűkölködő közöttük” (vö. 4,34).

Ezért próbáltuk Rómában helyreállítani ezt a diakóniával kapcsolatos ősi hagyományt a San Stanislao-templomban. Tudom, hogy a Karitászban és más, a szegényeket segítő szervezetekben is erősen jelen vagytok. Ekképpen sosem veszítitek el az iránytűt:

a diakónusok nem lesznek „félpapok” vagy másodrendű papok, sem „luxusministránsok”, nem, ezen az úton nem szabad járni;

gondoskodó szolgák lesznek, akik odaadóan dolgoznak azért, hogy senki ne legyen kirekesztve, és az Úr szeretete konkrétan megérintse az emberek életét. Végső soron néhány szóban össze lehetne foglalni a diakónusi lelkiséget, vagyis a szolgálat lelkiségét: belső készség és külső nyitottság. Elérhetőnek lenni belülről, szívből, készen igent mondani, tanulékonyan, anélkül, hogy saját programjainkhoz kötnénk az életünket; és kifelé nyitottnak lenni, mindenkire figyelve, különösen azokra, akik kívül maradnak, akik kirekesztettnek érzik magukat. Tegnap olvastam egy szöveget Don Orionétól a rászorulók befogadásáról. Azt mondja: „Házainkba – kongregációjának szerzeteseihez beszél –mindenkit be kell fogadni, aki szükséget szenved, bármilyen szükséglete legyen is, azokat is, akiknek fájdalmai vannak.” Ez tetszik nekem. Ne csak a rászorulót fogadjuk be, hanem azt is, akinek fájdalmai vannak. Fontos, hogy segítsünk az ilyen az embereknek! Rátok bízom ezt.

Ahhoz, hogy mit várok Róma diakónusaitól, szeretnék még röviden három gondolatot hozzáfűzni. De ne ijedjetek meg, máris mondandóm végére érek! Ezek nem a „tennivalók” sorába, hanem inkább az ápolandó dimenziókhoz tartoznak. Először is azt várom, hogy alázatosak legyetek.

Szomorú látni páváskodó püspököt és papot, de még szomorúbb olyan diakónust látni, aki a világ középpontjába, a liturgia középpontjába vagy az Egyház középpontjába akarja helyezni magát. Alázatosak legyetek!

Minden jó, amit tesztek, legyen csak köztetek és Isten között tudott titok! És így gyümölcsöt fog teremni.

Másodszor,

azt várom, hogy jó házastársak és jó apák legyetek. És jó nagyszülők!

Ez reményt és vigaszt ad a megfáradás időszakán átmenő pároknak, akik őszinte egyszerűségetekben segítő kézre találnak. Jó lenne, ha azt gondolnák: „Nézd csak a diakónusunkat! Örömmel van együtt a szegényekkel, de a plébánossal is, sőt a gyerekeivel és a feleségével is!” Sőt, az anyósával is, ez nagyon fontos!

Mindent örömmel, panaszkodás nélkül tenni: ez a tanúságtétel többet ér, mint sok prédikáció.

A panaszokat pedig kitessékelni! Panaszkodás nélkül. „Annyi munkám volt, de annyi…” Semmi. Nyeljétek le ezeket a dolgokat! Ki velük! A mosoly, a család, a családra való nyitottság, nagyvonalúság…

Végül, harmadszor, azt várom, hogy őrszemek legyetek: ne csak arra legyetek képesek, hogy észrevegyétek a távoliakat és a szegényeket – ez nem is olyan nehéz –, hanem segítsétek a keresztény közösséget abban, hogy észrevegye a szegényekben és a távoliakban Jézust, amint rajtuk keresztül kopogtat ajtóinkon. Ez egyben kateketikai és prófétai dimenziója is az őrálló-próféta-katekétának, aki képes messzebbre látni, és segíteni a többieket messzebbre látni, meglátni a szegényeket, a távoliakat. Magatokévá tehetitek azt a gyönyörű képet az evangéliumok végén, amikor Jézus távolról kérdezi tanítványait: „Nincs valami ennivalótok?” És a szeretett tanítvány felismeri őt, és azt mondja: „Az Úr az!” (Jn 21,5.7).

Bármilyen szükséggel találkoztok, meg kell látnotok az Urat! Ti is vegyétek észre az Urat, amikor megannyi kicsiny testvérében azt kéri, hogy adjunk neki enni, fogadjuk be és szeressük!

Szeretném, ha ilyenek lennének Rómának és az egész világnak a diakónusai. Dolgozzatok ezen! Tele vagytok nagylelkűséggel, ezekkel haladjatok előre!

Köszönöm nektek, amit tesztek, és amik vagytok, és kérlek benneteket, továbbra is imádkozzatok értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."