Vilnius, 1934.8.2.

85   Pénteken a Szentáldozás után lélekben elragadtattam Isten trónja elé. Az Isten trónja előtt az égi Hatalmak szünet nélkül dicsérik Istent. Az égi trónuson kívül nagy fényességet láttam, amely hozzáférhetetlen a teremtmények részére; csak a Megtestesült Ige mehet át oda, mint közvetítő. Midőn Jézus belépett ebbe a fényességbe, ezeket a szavakat hallottam: „Írd le azonnal, amit hallasz: létezésemből eredően Úr vagyok, és nem ismerek sem parancsot, sem szükséget. Ha teremtményeket hívok életre – ez irgalmam mélysége.” Ebben a pillanatban kápolnánkban láttam magamat. Imazsámolyomon térdeltem, mint azelőtt. A szentmise véget ért. A szavakat már felírtam.

86   + Midőn megpillantottam a gyóntatómat,[1] s láttam, mennyit kell szenvednie a műért, melyet Isten általa kíván megvalósítani, egy pillanatig félelmet éreztem, s azt mondtam az Úrnak: „Jézusom, hiszen ez a Te ügyed, (36) miért bánsz hát úgy vele, mintha nehezíteni akarnád a dolgát, ha azt akarod, hogy elvégezze azt?”

„Írd le, hogy éjjel-nappal rajta tartom a szememet, és hogy megengedem ezeket a nehézségeket, ez azért van, mert meg akarom sokszorozni az érdemeit. Nem a jó eredményt jutalmazom, hanem az értem vállalt türelmet és fáradságot.”