Ez Nagyhét szerdáján volt. Nagycsütörtökön még hevesebbé váltak szenvedéseim. Az elmélkedés alatt agóniaszerű állapotba jutottam. Nem éreztem Isten jelenlétét, de Isten egész igazságossága rám nehezedett. Úgy éreztem, elpusztulok a világ bűneiért. A sátán elkezdett gúnyolni: „Látod, most már nem fogsz törődni a lelkekkel. Nézd, mi a jutalmad! Senki se hiszi el neked, hogy ezt Jézus kívánja (100) tőled. Látod, hogy szenvedsz most? S hogy fogsz még szenvedni! A lelkiatyád már felmentett minden alól.” – Most már úgy élhetek, ahogy nekem tetszik, csak kívülről legyen minden rendben. Ezek a szörnyű gondolatok egy óra hosszáig kínoztak. Midőn a szentmise ideje közeledett, szívemet elárasztotta a fájdalom. El kell hát hagynom a Rendet? De hát az atya azt mondta, a dolog eretnekség. Távolodjam el hát az Egyháztól? Fájdalommal telve az Urat hívtam. „Ments meg, Jézus!” Mégse hatolt egyetlen fénysugár sem a lelkembe. Úgy érzem, elhagy az erőm, mintha lelkem el akarná hagyni a testemet. Isten akaratára bízom magam, s csak azt ismételem: „Történjék meg velem, ó, Istenem, amit elrendeltél! Nincs bennem már semmi, ami az enyém lenne.” Ekkor hirtelen körülvett Isten jelenléte, s a csontom velejéig átjárt. (101) Ez az Áldozás ideje alatt volt. Röviddel Áldozás után minden elveszett számomra, ami körülöttem létezett.