530   (7)      +

            JMJ

A Szentháromság dicsőségére

Kértem a főnöknő anyát,[1] hogy negyven napig böjtölhessek napi egy szelet kenyéren és egy pohár vízen. A főnöknő anya azonban – a gyóntatómmal[2] egyetértésben – nem engedélyezett negyven napot, csak hetet. „A többi nővérre való tekintettel nem tudom magát kötelességei alól egészen felmenteni. Biztosan észrevennének valamit. Megadom az engedélyt, hogy időt szenteljen imáira, és feljegyezze e néhány dolgot. Nehezebb lesz megvédenem önt, ami a böjtöt illeti. Nem tudom, mit gondoljak ki.” Még hozzátette: „Menjen, nővér, talán kapok valamilyen megvilágosodást.” – Vasárnap reggel, mikor a főnöknő a portás szolgálatra osztott be az étkezési idő alatt, bensőmben felismertem, hogy ezt már azzal a gondolattal tette, hogy nekem a böjtöt lehetővé tegye. Reggel nem mentem reggelizni, hanem bementem (8) a főnök anyához, s azt mondtam neki: „Ha a portán teszek szolgálatot, minden feltűnést el tudok hárítani.” Az anya válasza: „Már erre gondoltam, mikor oda osztottam be.”[3] Most értettem meg, hogy lélekben ezt éreztem.