Evangélium

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51-58

Elmélkedés

Akit csak rejtve szemlélhetek itt

„Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él” – Jézus szavai megdöbbentik a hallgatóságot. Ez már nem egy példabeszéd. Ez ígéret, amely túlmutat az értelmen, és elvezet a hit világába. A kenyér, amely életet ad, nemcsak földi táplálék, hanem az örök élet forrása. A test, amelyet ad, nem jelképes, hanem valóságos önátadás.
A zsidó hallgatóság megbotránkozott. „Hogyan adhatja ez nekünk a testét eledelül?” – kérdezték döbbenten. És mi, kétezer év múltán, talán már annyira megszoktuk a szentmisét, hogy elfelejtjük, ez valóban nem szokványos szeretet. Isten Fia önmagát adja, testét és vérét, hogy tápláljon minket lelkileg, szentségi módon.
Az Egyház mindig is hitte, hogy Jézus valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Az apostolok tanúságtétele, Szent Pál levelei és az ősegyház liturgikus gyakorlata mind erről tanúskodnak. Az első századokban a keresztények számára az élet kenyere volt a közösen bemutatott eucharisztikus ünneplés. A katakombák falain kenyér és hal szimbólumai utalnak erre a titokra.
A IV. századtól, miután a kereszténység nyilvánosan gyakorolhatóvá vált, a szentmise formája és az Eucharisztia körüli tisztelet is egyre gazdagodott. A középkorban pedig egyes tévtanítások miatt egyre hangsúlyosabbá vált az Oltáriszentség valóságos jelenlétébe vetett hit kifejezése.
A XIII. században egy belga ágostonos apáca, Szent Julianna látomásban kapta az Úrtól a kérést, hogy legyen egy külön ünnep az Eucharisztia tiszteletére. A kezdetben helyi ünnepet 1264-ben IV. Orbán pápa az egész Egyházra kiterjesztette: ez lett Úrnapja. Ebből az időből származik Aquinói Szent Tamás csodálatos mélységű hitvallása: „Adoro Te devote, latens Deitas – Isten, rejtelem!”
A későbbi századokban az Oltáriszentség-tisztelet új formákat is kapott: szentségimádás, körmenet, sőt Eucharisztikus kongresszusok is tanúsítják, hogy az Egyház újra meg újra visszatér az élő forráshoz, az Oltáriszentséghez, Krisztus személyes, megtapasztalható jelenlétéhez.
Mert az Eucharisztia emlékezés, jelenlét és áldozat egyszerre. Az Oltáriszentségben Krisztus jelenléte nem csupán jelképes, hanem valóságos. Ő a mi lelki táplálékunk, aki egészen nekünk adja magát. A szentmise minden egyes alkalommal olyan esemény, olyan ünnep, amikor a menny és a föld összeér. Az átváltoztatás nemcsak a kenyér és bor átváltozása Krisztus testévé és vérévé, hanem meghívás a mi átváltozásunkra is.
Egy kis faluban szolgáló idős pap mesélte, hogy egyszer, amikor szentmisét mutatott be, egy gyermek rácsodálkozott az átváltoztatás szavaira: „Ez az én testem...” A gyermek odafordult az anyjához, és suttogva megkérdezte: „Ez most tényleg Jézus?” Az anya könnyes szemmel csak bólintott. A gyermeki egyszerűség rátapintott a lényegre: nem játszunk, nem színlelünk, hanem Jézussal találkozunk. Igen, az átváltoztatott kenyér tényleg Jézus!
Mire hív minket ez a titok? Először is a tiszteletteljes imádásra. A jelenlévő Krisztus előtt nem lehet közömbösen állni. Ő ott van a tabernákulumban, az oltáron, a kehelyben, a szentáldozásban. Másodszor: bensőséges szeretetre, mert Jézus nem távoli Isten, hanem oly közel jött, hogy magunkba fogadhatjuk őt. És végül: átalakító életre, mert akit Krisztus táplál, az Krisztushoz válik hasonlóvá. Az Oltáriszentség az Egyház szíve, amelyből minden más élet fakad. Ha Krisztus bennünk él,
akkor másként tekintünk a világra és embertársainkra. De ehhez újra és újra meg kell állnunk előtte, le kell térdelnünk, meg kell nyitni a szívünket, és kimondanunk: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. Az Oltáriszentségben rejtve szemlélhetjük Krisztus arcát, amit az örök életben majd fátyol nélkül láthatunk.
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az Élet Kenyere, aki az Atyától jöttél, hogy testeddel és véreddel táplálj minket. Köszönöm, hogy valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben, hogy nemcsak jelkép vagy, hanem te magad vagy a szeretet forrása. Taníts arra, hogy méltó lélekkel fogadjalak! Maradj bennem, ahogy megígérted! Gyógyíts, erősíts, alakíts szent jelenléteddel! Legyen minden szentáldozás egyre mélyebb találkozás veled! Taníts szeretni úgy, ahogy te szeretsz: csendesen, önzetlenül, teljesen!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20260607.mp3