Evangélium

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.
Jn 6,16-21

Elmélkedés

A tanítványok eveznek a bárkában. Jézus nincs velük, éjszaka van. A tó háborgó, a szél erős, és a táv, amit meg kellene tenni, ijesztő, mert a part távol van, s az éjszakai viharban még távolabbinak tűnik. Ismerős életkép: haladunk, de fáradtan, bizonytalanul, viharok közt, egyedül, csupán a magunk erejében bízva. Vagy legalábbis ezt érezzük, gondoljuk. És egyszer csak Jézus közeledik felénk, a vízen járva.
A tanítványok megijednek, nem ismerik fel őt, mert ki is számíthatott volna arra, hogy a Mester képes a víz tetején járni. Ekkor Jézus szól: „Én vagyok, ne féljetek!” Ez a mondat, a biblia egyik leggyakrabban visszatérő kijelentése, most új értelmet nyer. Nem pusztán bátorítás, hanem jelenlét. Jézus közel van, akkor is, amikor a sötétség, a vihar és a távolság mind az ellenkezőjét súgják.
A tanítványok „fel akarták őt venni a bárkába”. Ez a mondat kulcsfontosságú. Jézust nem elég csak látni, csupán hallgatni tanítását. Be kell engedni őt az életünkbe és a félelem bizalommá alakul át. És akkor váratlanul „partot érünk”. Nem azért, mert a vihar megszűnik körülöttünk, hanem mert Jézus velünk van.
Ez az evangélium mindannyiunk életútjáról, evezésünkről, küzdelmeinkről szól. És természetesen a Megváltóról, aki nem a távolból figyeli erőlködésünket, hanem odajön hozzánk a hullámokon át.
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Sokszor hánykolódom az élet tengerén. Olykor egyedül érzem magam, és nem látom, hol vagy, máskor hiába fáradozok, nem jutok előre. Hiszem, hogy te mindig figyelemmel kísérsz és ha szükséges, hozzám lépsz, még akkor is, ha nem ismerlek fel elsőre. Add, hogy halljam a hangodat a vihar közepén is, és felismerjelek téged! Befogadlak bárkámba, az életembe, a döntéseimbe. Kérlek, jöjj, és vezess biztonságos partra, ahol újra békét találhatok!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20260418.mp3