Dr. Tempfli Imre atya Katáng barátAz élet művészete…

Napi Ima20 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
07
Dr. Tempfli Imre atya Katáng barát Az élet művészete…

Az élet művészete…

A múlt héten lépcsőházunk takarításában ismét én voltam soros. Nem mondom, hogy különösen szeretem, de mert az ezt feltalálók szövetségi tartományában, azaz Baden-Württembergben lakom egy plébánia társasházában, elviselem. Eleinte nem találkoztam senkivel, de újabban egyre többen dugják ki a fejüket ha én rajtam a sor. Egyesek, hogy lássák: jól teszem-e a dolgomat, mások, hogy egy pár szót váltsanak velem, különösen, ha egzisztenciális gondjaik vannak.

Ezúttal a lépcsőház mindenkit megszóló kritikusa kukucskált ki, amikor az ajta előtt sepregettem. ’Egy szép napot!’ - kívánságomra azt válaszolta: ’Nem lesz, mert a múlt héten temették a férjemet. Imádkozzon már érte!’ A gyásza előtt elnémultam. Tudtam, hogy férje régóta beteg, de azt még senki nem mondta a házban, hogy míg én Lourdesban voltam egy zarándokcsoporttal, meghalt és el is temették…

Belőle azonban nagyon sok minden más is kikívánkozott.

„A szemközti házban lakott Frau Mayer. Maga nem ismerte, nekem viszont régi kedves ismerősöm volt. Húsvéthétfőn halt meg. Mivel nem volt hozzátartozója, nem tudatták senkivel, csak a napilapban megjelent harmadnapi apróhirdetésből tudtam meg, hogy ő halt meg.

Korábban gyakrabban láttuk egymást, néha együtt sétáltunk egy darabon, amikor útjaink a vásárlás után keresztezték egymást. Mesélt édesanyjáról, Königsbergből való menekülésükről, aztán az unokáiról, akikre annyira büszke volt, noha őt már évek óta nem látogatták… Mikor pedig elbúcsúztunk egymástól, Mayer asszony mindig Isten áldását kívánta rám. Ma is szíven üt, ha meggondolom: Húsvét után nesztelenül és észrevétlenül kilopták az életemből…”

- És a férje? – kérdeztem tőle, megtörve a hirtelen közénk terpeszkedő csendet.

„A férjem? – kapta össze ismét magát, - amikor a múlt héten meghalt, a temetkezési vállalat emberei mindenképp a mellékutcában akartak parkolni. Parkoljanak elől, mondtam nekik, hadd lássák a szomszédok, hogy a mi házunkban halt meg valaki. A fekete ruhás urak azonban nem hajlottak szavamra; szemmel láthatóan megvolt nekik a főnökük utasítása. A mellékutcában álltak meg, és a hátsó ajtón vitték ki férjemet a házból, titokban, akár a tolvajok. Mintha szégyellni kellett volna szegényem halálát. Az pedig még csak növelte lelki fájdalmamat, hogy temetésén erősen korlátozott számban vehettek részt a rokonok, az érte tartandó istentiszteletet is valósággal ki kellett harcolnom a lelkészünktől, aki a járvánnyal kapcsolatos szigorított előírásokat buzgalmában messze túllicitálta. Csak akkor állt kötélnek, amikor azt mondtam neki: férjemnek Isten előtt egyenesen kell majd megállnia, s erre Krisztus keresztáldozatának megünneplésére van szüksége!”

Majd miután letörölte a szeméből kicsorduló könnycseppeket, szipogva így folytatta.

„Tudja, régebben, amikor édesanyám és édesapám elhunytak, mindenkinek kimutathattuk, hogy gyászolunk. Sőt, egy évig egy fekete szalagot is hordtunk a karunkon, mutatva, hogy egy szeretett embert veszítettünk el, s aki akar, együttérezhet velünk. Ma már nem mondhatjuk el nyilvánosan, hogy hiányzik valaki, aki sokat jelentett nekünk, mert senkit nem érdekel. Vagy legalább is úgy tesz. Elhunytakról nem illik, sőt nem is szabad beszélni! Azokat ki kell lopni a házból, nehogy valaki meglássa őket. Azokat kórházba kell dugni, hogy ott haljanak meg, utána pedig névtelen sírba vagy fák alá illik eltemetni, hogy még látható emlékük se emlékeztessen bennünket az elmúlásra.

Ám egész életünk – ha tetszik, ha nem – az első pillanatától kezdve a halál felé tart. Napjaink abban az igyekezetben telnek, hogy a betegséget és a halált elkerüljük. Közben nem vesszük tudomásul, hogy Isten terveiben azoknak is megvan a maguk értelme, és a ránk leselkedő legnagyobb veszedelem nem a betegség vagy az elmúlás, hanem az, ha nem számolunk velük – illetve Istennel.

Miért növekszik az öngyilkosok száma? Miért van az, hogy egyre többen akarnak orvosok által asszisztált kegyes halált maguknak? Mert kivész lassan a hit! Azzal, hogy saját kezedbe veszed a halálodat és te döntesz róla, mikor dobod el magadtól az életet; azzal, hogy megpróbálod elhesegetni magadtól az elmúlás gondolatát, egyszersmind azt is beismered, hogy a halál után már nem vársz semmit! Tátong benned a nagy üresség – és mereszti rád a szemét a nagy semmi!”

„Hol vannak már azok az idők, amikor sokan, és nem csak szerzetesek, egy emberi koponyát vagy annak mását tették az asztalukra, hogy saját halandóságukra emlékeztesse őket. Sőt, fel is írták maguknak: ’Memento mori! - Emlékezz a halálra!’, vagy ezt: ’Carpe diem! – Jól használd fel a napodat!’ Ezzel a helyes, félelem nélküli, tartalmas, céltudatos és felelőségteljes élet művészetét sajátították el.

Úgy tűnik, mindannyiunknak újra meg kellene tanulnunk – számolva Istennel és a másik világgal! – helyesen élni! Nem gondolja? Magának ezt jobban kell tudnia, hisz maga katolikus pap…”

Mert látszott, hogy nem vár tőlem semmire választ, hallgattam egy sort… Mire így fejezte be:

„Gyakran átnézek Frau Mayer lakására. Már nincs fény esténként az ablakában. Lehet, hogy unokái már el is adták kis kuckóját… De az az áldás, amelyet Mayer asszony gyakran kívánt nekem, minden bizonnyal elkíséri most férjemet - és majd engem is – a másik életbe…”

Majd sarkon fordult és köszönés nélkül ott hagyott. Az ajtóból azért még visszaszólt, jelezve, hogy amiért pap vagyok, attól még épp olyan alaposan el kell végeznem munkámat, mint a lépcsőház többi lakójának:

’Ja, igen, ne gondolja, hogy kész van a takarítással. Fel kell mosnia a mosót és a szárítót is...’”

Nyers szavait gyászának tudtam be és szótlanul lenyeltem.
Helyette arra gondoltam, hogy milyen mély dolgot mondott: meg kell újra tanulnunk az élet művészetét!
Méltósággal és hittel számolni a halállal – és Istennel!

Imre atya

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."