Dolhai Lajos - Csúcs és forrás MIÉRT FONTOS, HOGY SZENT ÚTRAVALÓVAL TÁVOZZUNKA FÖLDI ÉLETBŐL? 49. vasárnap
Napi Ima10 imádkozás
A súlyos beteg, idős, az életük végéhez közeledő katolikus keresztényeknek a pap egyszerre három szentséget szokott kiszolgáltatni: a bűnbocsánat szentségét, a betegek kenetét és az Oltáriszentséget. Életünk végén a betegek kenetéhez (utolsó kenet) kapcsolódó szentáldozást – az ősegyházig visszamenő hagyomány alapján – szent Útravalónak nevezzük. A katolikus katekizmus szerint „az Atya felé tartó átmenet pillanatában Krisztus testének és vérének vétele sajátos jelentést és fontosságot kap. Az áldozásban befogadott szent test és vér az örök élet vetése és a föltámadás záloga” (KEK 1524). Annak idején még Luther Márton is azt mondta, hogy életünk végén az utolsó szentáldozás „olyan gázló, híd, hajó és hordágy, amelyen, és amelyen keresztül ebből a világból az örök életbe megyünk át” (Vö. Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 22. p.).
A latin elnevezés (viaticum) profán értelemben az utazáshoz szükséges ételt és italt jelentette. Pogány környezetben az az étel vagy pénz (obulus) volt, amit Kháronnak, az alvilág révészének kellett fizetni, hogy az elhunytakat ladikjával átvigye az alvilág folyóján. Ezt a görögök halottjaik nyelve alá helyezték (más források szerint szemeikre). Az első keresztények is úgy tekintették a halált, mint egy nagy utazást (migratio ad Dominum); amelynek során a mennyei eledel segíti a hívő embert. Hasonlóképpen, mint ahogyan a gondviselő Isten segítette Illés prófétát az ő angyala által, hogy eljusson Hóreb hegyéig (lKir 19,5-8). Ez a mennyei Atya utolsó segítsége, amely segít bennünket abban, hogy mint „tékozló fiúk” visszataláljunk az atyai házba.
A keresztény ember, amikor ebből az életből távozik, Krisztus testének és vérének szent Útravalójában részesül, amely a feltámadás záloga Jézus szavai szerint: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztíát az örök élet zálogának mondhatjuk, mert nemcsak biztosra ígéri, de szentségileg máris jelenbe hozza, „most”-tá teszi a feltámadást és a mennyei örök boldogságot. Az Eucharisztia az eljövendő dicsőség vacsorájának, „a Bárány menyegzői lakomájának” (Jel 19,9) elővételezése. Erre emlékeztet bennünket a miséző pap a latin rítusú szentmisében, amikor az áldozásra hív.
Már az ősegyházban kialakult az a szokás, hogy a haldoklók a bűnbánattartás és a szentolajjal való megkenés után részesültek a szent Útravalóban A Niceai Zsinat (325) elrendelte a haldoklóknak a viaticum kiszolgáltatását: „a püspök mindenkinek, bárki is halálveszéiyben van, és kéri, hogy részesítsék az áldozás kegyelmében, ki kell szolgáltassa az Eucharisztiát” (DH 129). A középkortól kezdődően a szent Útravaló gondolata fokozatosan elhalványult. Fontosabbnak tartották az „utolsó kenetet” mint a szent Útravalót. Nagy áldás lenne számunkra, ha megértenénk, hogy milyen szép és üdvös dolog az, ha bűneinktől megtisztulva, a betegek kenetével hitben megerősödve, és a szentségi Jézussal a szívünkben fejeznénk be földi életünket.