Dolhai Lajos - Csúcs és forrás 9. Miért fontos János apostolTANÍTÁSA AZ ÉLET KENYERÉRŐL?
Napi Ima10 imádkozás
János evangéliumában nem található meg az Eucharisztia alapításának története, de egyedül ő közli Jézus beszédét az Élet kenyeréről (Jn 6,22-71), amelyben a megváltó Jézus előre jelzi az Oltáriszentség alapítását.
A beszéd első részében az Úr Jézus önmagáról állítja azt, hogy „Én vagyok az Élet kenyere” (Jn 6,26-6,51), vagyis az ő személye számunkra olyan fontos és nélkülözhetetlen, mint a mindennapi kenyér. A második részben viszont arról a kenyérről van szó, amelyet majd Krisztus fog adni (jövő idő!) a világ életéért (6,51-58). A szövegből egyértelműen kiderül, hogy ez az Oltáriszentség, hiszen Jézus így fogalmaz: „A kenyér pedig, amelyet adok: az én testem a világ életéért” (Jn 6,51).
A kafarnaumi beszéd első részének (6,32-6,51) a végén, a 6,51-ben egy döntő fordulatot látunk: a tanítványok hallgatják Jézust, megértik, hogy az ő személye és tanítása az Élet kenyere, aminek a részesei lehetünk a hit által, de a hallgatóság egy része még ezt sem érti. A második rész az első soroktól kezdődően pedig azt hangsúlyozza, hogy nem elég az, ha csak hallgatjuk Jézust, ha csak az ő tanítása által teremtünk vele kapcsolatot. Az is nélkülözhetetlenül szükséges, hogy az Ő testét és vérét együk és igyuk. Ez a mennyei kenyér tökéletesíti bennünk azt az új életet, melynek a keresztség által részesei lettünk, és „aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,58).
Ez azt jelenti, hogy a Krisztus életében való részesedésünkhöz nem elegendő csupán a hit (Jn 1,12), szükségünk van a szentségekre is. A keresztségére, „mert, aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Azután az Eucharisztiára is, amely azt az új életet táplálja bennünk (Jn 6,57), melynek részesei lettünk a keresztség által. Jézus önmagát adja nekünk valóságos ételnek, italnak, hogy azt magunkhoz véve örökké éljünk (Jn 6,51-58).
Az evangélista az Eucharisztia megígérésére vonatkozó szavakkal a tanítás fontosságára, és a valóságos jelenlétre is utal, főként a „bizony, bizony” nyomatékosító kifejezéssel, és azzal, hogy többszörösen említi a testet, amit enni kell, és a vért, amit inni kell. A beszéd fogadtatása is azt jelzi, hogy Jézus nemcsak önmagáról állította azt, hogy az „élet kenyere”. A hallgatói közül ugyanis többen botránkoztak Jézus szavain, és ezért nyilvánították „kemény beszédnek”. Véleményüknek hangos kifejezést is adtak. Jézus hallotta ezt, és mégsem javította ki szavait. Akkor se vonta vissza és nem magyarázta átvitt értelemben, amikor hallgatói méltatlankodva kezdték őt elhagyni. Sőt újra megismételte: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia Testét és nem isszátok az ő Vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53)