Az Oltáriszentség, mint szentség elsősorban szent­misét, az Eucharisztia megünneplését jelenti, amelyhez hozzátartozik a szentáldozás. A szentál­dozás révén erősödik a Krisztussal való hitbeli egységünk és életközösségünk. Napjainkban az eucharisztikus lelkiség másik fontos jele és eszkö­ze a szentségimádás. Jézus szentségi, de valóságos jelenlétéből következik, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Krisztusnak kijár a tiszteletnek az a for­mája, amit imádásnak szoktunk mondani, hiszen Őbenne, aki az Oltáriszentségben nekünk ajándé­kozza magát, egyben az Isten Fiával találkozunk. Már Szent Ágoston, egyházunk nagy tanítója is azt írja, hogy „senki sem eszi ezt a testet anélkül, hogy előbb ne imádná; és bűnt követnénk el, ha nem imád­nánk”.

Kétségtelen tény, hogy az első keresztény évez­redben nem volt szokásban az Oltáriszentség imá­dása szentmisén kívül. Az Eucharisztiát csak azért őrizték, hogy azt el tudják vinni a betegeknek is. Csak a 13. századtól vált általánossá a gondolat, hogy az Oltáriszentséget, illetve a szentségi Jézust imádni kell. Főként a reformációt követően erősödött meg a szentségimádás szokása. Ahogyan az ószövetségi vallásosságban fontos volt az a meggyőződés, hogy a szövetség Istenével a jeruzsálemi templomban lehet találkozni, így a katolikus lelki­ség egyre jobban elmélyítette azt a gondolatot, hogy a feltámadt Jézus jelenléte az Egyházban, kiváltkép­pen az eucharisztikus színek alatt való jelenlétben mutatkozik meg.

A II. Vatikáni Zsinat után kezdett háttérbe szo­rulni a szentségimádás, mert egyesek túlzottan azt hangsúlyozták, hogy a szentmise és a szentáldozás fontosabb, mint a megmaradó Eucharisztia és annak imádása, hiszen Jézus azt mondta: „vegyétek és egyétek”. Nyilvánvaló, hogy ez a szemléletmód nem helyes. A szentáldozás és a szentségimádás nem egymás mellett állnak, főleg nem egymással szemben, hanem elválaszthatatlanul összetartoz­nak. XVI. Benedek pápa szerint „A szentáldozás csak akkor éri el a maga mélységét, hogyha az imádás kíséri és övezi”.

A szentséglátogatásoknál és szentségimádásnál lényeges, hogy egységben maradjanak a szentmi­sével, amely keresztény életünk forrása és csúcsa. „A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt

–   erre emlékeztet bennünket XVI. Benedek pápa is,

–   „...ugyanis csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való sze­mélyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, hogy le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Úr között, hanem a minket a többiektől elválasztó falakat is.” (A sze­retet szentsége, 66)