Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati-lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szent áldozat gyakorlatát. Ez a szentmise lakoma jellegéből is következik: Minden szentmisé­ben Jézus értünk adott testét és értünk kiontott vérét, mint lelki táplálékot vesszük magunkhoz. Jézus a kafarnaumi beszédében ezt mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” – majd így folytatja: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valósá­gos ital”.

Szent Ágoston így tanította az újonnan megkeresztelkedetteket: „Ismerjétek fel a kenyérben azt a testet, mely a kereszten függött és a kehelyben azt a vért, mely az Ő oldalán fakadt... Hogy megoszlás ne legyen köztetek, egyétek egységetek kovászát; s hogy el ne értéktelenedjetek, igyátok az értetek fize­tett árat”, jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézise szintén a kétszín alatti áldozás szokásáról tanúskodik: „Miután részesültél Krisztus testében, járulj vérének kelyhéhez. Ne nyújtsd felé kezedet, hanem hajolj meg, az imádás és tisztelet jeleként mondd: Ámen, és szentelödj meg Krisztus vérének vétele által”. Tény, hogy a kétszín alatti áldozás a nyugati egyház gyakorlata is volt egészen a 12. szá­zadig.

Sok tényező játszott közre abban, hogy fokozato­san megszűnt a kétszín alatti áldozás. Az első és talán a legfontosabb az, hogy középkorban, a 13. századtól kezdődően hangsúlyozottabbá vált a Jézus valóságos jelenlétébe vetett hit, és megjelent az a gondolat, hogy a szentségi Jézust imádni kell. A szentség kitétele, imádása és a vele való áldá­sadás és a körmenet kizárólag a Szentostyával tör­tént.

Napjainkban a kétszín alatti áldozás nemcsak megengedett, hanem bizonyos esetekben ajánlott is, „mert a szentáldozás így „teljesebben fejezi ki jel mivoltát”. „Ugyanis nyilvánvalóbbá válik az eucha­risztikus lakoma jele és világosabban kifejezésre jut az isteni akarat az új és örök szövetség megkötésére Krisztus vérében, és könnyebben felismerhető az eucharisztikus vacsora és az Atya országának esz­katológikus lakomája közötti kapcsolat”.

Tehát, van valami többlete annak, amikor a szent vért is magunkhoz vesszük. „Ahogyan ezt tesszük, sajátos módon lépünk be Isten irgalmas szereteté­nek a misztériumába: az áldozati vérben, ami vá­dolhatna minket, Isten megbocsátásának legna­gyobb jelét kapjuk vissza”.