Annak idején Luther Márton azzal vádolta a katoli­kus Egyházat, hogy az egyszín alatti áldozással meg­rövidíti a híveket. Először a Konstanzi Zsinat (1415) az ún. kelyhesekkel szemben (DH 1198-1200), később a Trentói Zsinat a reformátorokkal szemben dogma­ként (DH 1653) kimondta, hogy „a kétszín mindegyi­ke egészen magában foglalja a teljes Krisztust”. A zsinat a tételt részletesen ki is fejtette (DH 1640).

Már Aquinói Szent Tamás is foglalkozott a kér­déssel. Azt állítja, hogy a kétszín mindegyikében az egész Krisztus van jelen, azonban eltérő módon. Valóban, a kenyér színében Krisztus teste „a szent­ség erejében”, azaz Krisztus szavainak hatalma által van jelen, míg a vér csak „természetes együttlétezés erejében” (ex reali concomitantia), vagyis annak a tény­nek következtében, hogy ahol egy élő test található, ott van szükségképpen a vére is. Ugyanígy a bor színében Krisztus vére „a szentség erejében”, míg Krisztus teste csak közvetve van jelen, a „természe­tes együttes jelenlét” elve alapján.

Figyelemreméltó már az is, hogy az Eucharisztia megígérésével kapcsolatban Jézus nemcsak különválasztva beszélt Testéről és Véréről, mint ételről és italról, hanem teljes személyi valóságát is étel­nek és italnak nevezte: „Aki engem eszik, én álta­lam él”. Pál apostol a korintusiakhoz írt leveléből vagylagos formából beszél az Úr testének és véré­nek vételéről: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Űr teste és vére ellen vét”. A megfogalmazásban, hogy – eszi vagy issza – azt látta meg az Egyház, hogy lehetséges az egy­szín alatt áldozás is.

A teológiai magyarázat szerint akkor értjük meg igazán ezt a hitigazságot, ha gondolunk arra, hogy az Eucharisztiában a megdicsőüli Krisztus van jelen, aki többé nem hal meg. és oszthatatlan: azért ahol a teste van, ott van a vére és lelke is, és a személyes egységnél (unió hypostatics) fogva, ahol embersége van, ott van istensége, sőt személye is. Ezért mindegyik szín alatt jelen van az egész Krisztus. A részekre osztott jelenlét ellent­mondana Krisztus Teste megdicsőült állapotának. Tehát, az Egyház nem rövidíti meg a híveket, ami­kor egyszín alatt nyújtja az Oltáriszentséget.

Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szentáldozás gyakorla­tát, és konkrétan is meghatározza, hogy mikor és milyen körülmények között lehet a híveket kétszín alatt áldoztatni.