Mostanában a szentáldozás egyre inkább hozzátar­tozik a szentmisén való részvételhez, szinte minden­ki áldozik a szentmisén jelenlévők közül. Sőt az is előfordul, hogy a temetési szentmiséken a nem-kato­likus keresztények és a vallástalan emberek is meg­áldoznak. Az elmúlt évtizedekben a katolikus hivek tudatában eléggé elterjedt az a meggyőződés, hogy szentáldozás előtt nem kell feltétlenül gyónni. Elegendő, ha a szentmise elején, a bűnbánati imád­ság által közösen megbánjuk bűneinket. Pedig nyilvánvaló, a mise elején a közös bűnbánat célja csak az, hogy alkalmassá tegyen bennünket a szent misztériumok ünneplésére, de nincs meg benne a bűnbánat szentségének hatékonysága.

A mi Urunk Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház is ajánlja a gyakori szentáldozást, de a megfelelő előkészületre is figyelmeztet bennünket. A katoli­kus egyház katekizmusa egyértelműen megfogal­mazza, hogy milyen feltételei vannak a méltó szen­táldozásnak: „A szentáldozásnak feltétele a teljes közösség a katolikus Egyházzal és a kegyelem állapota, azaz a halá­los bűntől való mentesség tudata. Aki tudja, hogy súlyos bűnt követett el, annak meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul. Fontos a lelki Összeszedettség és az imádság, és az Egyház által előírt böjt megtartása is, valamint, a megfelelő ruházat és viselkedés a Krisztus iránti tiszte­let kifejezésére” (291. kérdés).

Konkrétabban megfogalmazva ez azt jelenti, hogy csak az áldozhat, aki katolikus, volt elsőáldozó és a szentáldozás előtti időszakban – legfeljebb egy-két hónapja – elvégezte a szentgyónását, és azóta nem követett el súlyos bűnt. Azok a katolikusok nem áldozhatnak, akik csak élettársi kapcsolatban  élnek vagy elváltak és újra házasodtak polgárilag. Protestáns testvéreink (pl.: evangélikusok, reformá­tusok.) katolikus templomban nem járulhatnak szentáldozáshoz. Pál apostol tanítása szerint az Eucharisztia az „egység szentsége”. Amíg nem vagyunk egyek a hitben, nem lehetünk egyek a szentmise és szentáldozás közösségében sem.

A szentáldozásra fel kell készülnünk, de a megfelelő előkészület ellenére is tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szentáldozás­ra. Ezért fohászkodunk hittel és reménységgel: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. Azért részesedünk az Eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem azért, mert már szentek vagyunk.