Olyan világban élünk, ahol a csendet az emberek nemigen értékelik. A külső és a belső csend megteremtése egyre nehezebb napjaink zajos és rohanó világában, pedig lenne rá igény. Andrea Bocelli, a világhírű olasz énekes szerint „még a legszebb zenében is ott van egy kis csend, pusztán azért, hogy tanúi lehessünk a csend fontosságának”. A világban élő keresztény ember számára talán a liturgia, illetve a szentmise az egyetlen hely és idő, amikor találkozhat a csenddel, és a csendben Istenével. R. Guardini szerint „ha valaki megkérdezné, hogy hol kezdődik a liturgikus élet, így válaszolnék: a csend megértésénél. Csend nélkül hiányzik a liturgia mélysége és minden hiábavaló [...] a csend az első feltétele minden szent cselekménynek”.

A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a hívek tevékeny részvételének módozatairól beszélve kiemeli a csend jelentőségét: „A tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltárénekére, anti-fónáira és énekeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani” (SC 30).

A Római Misekönyv bevezetőjében olvashatjuk a szentmisében megtartandó szent csendekre vonatkozó utasításokat. A legjelentősebb a következő: „A maga idejében meg kell tartani a szent csendet, mint a szertartás szerves részét. Jellege az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatnál és a Könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmányok, vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakróbaz áldozás után pedig szíve mélyén dicséri és imádja Istent” (45. p.).

Ez a szöveg csak négy olyan alkalmat említ, amikor csendet lehet tartani a szentmise liturgiájában, de nem feledkezhetünk meg az egyéb helyekről sem. A legfontosabb az átváltoztatás csendje az úr-felmutatás alkalmával. J. Ratzinger szerint „ez meghív bennünket, hogy tekintetünket Krisztusra vessük, olyan pillantással, amely egyszerre nézés, köszönet, imádás és a saját átalakulásunkért való kérés” (A liturgia szelleme, 191).

A szentáldozással kapcsolatban csak az áldozás utáni csendet tartjuk fontosnak, pedig a misekönyv szerint itt kétféle csendről is beszélhetünk: áldozás előtti és áldozás utáni csendről. „A pap csendes imával készül elő, hogy Krisztus testét és vérét gyümölcsözően vehesse magához; ugyanezt teszik a hívek, csendben imádkozva” (84. p.). „Az áldoztatás befejezése után a pap és a hívek, ha megfelelőnek látszik, kis ideig csendben imádkoznak” (88. p.).