Ez az Eucharisztikus ima a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform gyümölcse. Tartalmában és stílusában ez áll legközelebb a régi Római kánonhoz. A második Eucharisztikus imához hasonlóan ez a kánon is a „valóban szent vagy Istenünk” felkiáltással kezdődik, mert ezt tapasztaljuk meg leginkább amikor az Eucharisztiát ünnepeljük.

A szentség, illetve a megszentelés gondolatával, három alkalommal is találkozunk az imádságban. Az átváltoztatás előtt a Szent Istentől azt kérjük: „szenteld meg áldozati adományunkat”, utána pedig először azért imádkozunk, hogy „mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentleikével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban”, majd pedig azt is kérjük, hogy „Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá”. Első hallásra nem egészen nyilvánvaló, hogy ki ez az „Ő”, de a szövegösszefüggésből kiderül, hogy Isten Szentlelke. A legfontosabb pedig az, hogy már a kánon elején megvalljuk, hogy a szent Isten „a mi Urunk Jézus Krisztus által, a Szentlélek erejével éltet és megszentel mindent”. A feltámadt és megdicsőült Krisztus az Egyházban a Szentlélek által folytatja az ő megváltói művét. Ez a hitvallás, illetve hit az alapja az Eucharisztikus imában található Lélekhívó imádságoknak.

A harmadik eucharisztikus imádság két fő jellemző vonása: a szentmise áldozat jellegének hangsúlyozása, és az egyháztani vonatkozásokra való utalás. Már a kánon bevezető része is utal a szentmise áldozat jellegére. A ünnepélyes hangvételű hálaadó imádság megköszöni Istennek, hogy „népet gyűjt maga köré szüntelen”, hogy „napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be neked”. Ez a megfogalmazás Malakiás próféta szavait visszhangozza: „De napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között. Jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek” (Mai 1,11). A keresztények kezdettől fogva meg voltak győződve arról, hogy a próféta jövendölése az Eucharisztia ünneplésében beteljesedett.

Ezt az Eucharisztikus imát ekkleziológiai kánonnak is szokás nevezni, mert kiemelten úgy jelenik meg benne az Egyház, mint Isten újszövetségi népe, akit az Isten „gyűjt maga köré szüntelen”. Az Egyház eucharisztikus közösség, ahol konkrétan megtapasztaljuk, hogy „sokan egy test vagyunk Krisztusban” (Róm 12,5). A Sanctus után azt kérjük az Atyától, hogy „gyűjtsön egybe mindnyájunkat”, hogy tiszta áldozatot mutassunk be neki. Az átváltoztatás utáni epiklézisben azt kérjük, hogy az Eucharisztia megünneplésekor „egy test és egy lélek legyünk Krisztusban”. A szentmisén nem gondolhatunk csak magunkra, mint egyénekre, vagy csak a helyi szentmise közösségére. Az Eucharisztiában – főként a szentek nevének említése által – a teljes, az idő és tér korlátain átívelő egyházzal kerülünk közösségbe. Krisztus áldozatával nemcsak a küzdő egyház tagjai, hanem azok is egyesülnek, akik már a mennyei boldogságot élvezik.