A szentmise második eucharisztikus imáját ismerjük legjobban, mert papjaink ezt imádkozzák legy-gyakrabban. Az átváltoztatás és a Lélekhívó imádság előtti bevezető szavait mindnyájan jól ismerjük (Valóban szent vagy Istenünk, minden szentség forrása). A legrövidebb eucharisztikus imádság, amely tulajdonképpen nem más, mint a Traditio apostolica című liturgikus és egyházfegyelmi írás (215 körül) kánonjának az átdolgozása. A jelenlegi misekönyvben található változat átszerkesztéssel, kisebb változtatásokkal, néhol világosabb szövegezéssel tartalmazza az eredeti szöveget.

Van szervesen hozzátartozó eredeti prefációja is, ami teológiai szempontból is tanulságos számunkra. Tulajdonképpen egy olyan hálaadó imádság, amelyben a nagy krisztológiai és szótérológiai hitigazságokkal találkozunk. Krisztológiai típusú kánonnak is mondjuk, mert ószövetségi utalások nélkül mutatja be számunkra Krisztus megváltói művét. Jézus úgy jelenik meg ebben a kánonban, mint akit az Atya küldött, hogy „Üdvözítőnk és Megváltónk legyen”. A szokatlanul sok krisztológiai cím (pl. „szeretett Fiad”; „a te örök Igéd Ő”) Jézus préegzisztenciájára utal, de az imádság Krisztus valóságos emberségét is bemutatja a megtestesülés által („ezért öltött a Szentlélektől Testet, és született a Szent Szűztől”).

Ebben a régi-új eucharisztikus imában explicit módon is megjelenik az epiklézis, kétféle formában: először az adományokra hívjuk le a Szentlelket (konszekrációs epiklézis: „szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet”), majd pedig azokra akik „Krisztus testében és vérében részesülnek” (áldozási epiklézis). Az Isten úgy jelenik meg előttünk, mint „minden szentség forrása”, de figyelemre méltó, hogy a megszentelés alanya itt már nem Krisztus, hanem a Szentlélek. Ő az, aki megszenteli az áldozati adományokat, és bennünket is, hogy Istennek tetsző módon tudjunk élni.

A megemlékezést és a felajánlást ebben a kánonban is követi az élőkről és a holtakról való imádságos megemlékezés. Az élőkért végzett imádságban első helyen említjük az egyetemes Egyház és a helyi Egyház püspökét. „A közösség közbenjár az egyházi rend valamennyi tagjáért, akik érte és vele fölajánlják az eucharisztikus áldozatot” (KEK 1369). A közbenjáró imádságban a Boldogságos Szűz Mária és a szentek közbenjárását kérjük, hogy „részesei lehessünk az örök életnek és dicsőítve magasztaljunk téged, Jézus Krisztus, a te Fiad által”. Szűz Máriát kiemelten említjük, mert „az Eucharisztiában az Egyház Máriával együtt úgy társul Krisztus fölajánlásához és közbenjárásához, mintha a kereszt tövében állna” (KEK 1370). Az imádság vége arra emlékeztet bennünket, hogy nemcsak a megváltásnak, hanem az örök üdvösségünknek is szentháromsá-gos karaktere lesz. Krisztus Urunk az üdvözülés egész folyamatában is közvetítőnk az Atyához, az ő révén van szabad utunk a Szentlélekben az Atyához (Ef 2,18).

Az imádság szavainak és tartalmának elemezése alapján láthatjuk, hogy krisztológiai, szótériológiai, pneumatológiai, sőt még ekkleziológiai szempontból is fontos ez a kánon, amely a korai egyház hitét közvetíti számunkra.