Az Eucharisztikus ima (kánon) a szentmise csúcspontja, amely a prefációval kezdődik és a nagy doxológiával végződik. Legfontosabb része az Utolsó vacsora emlékezete, az alapítási szavak elmondása, vagyis az átváltoztatás (konszekráció). Ezt megelőzi az epiklézis, a Lélek-hívó imádság, hiszen nemcsak az Isten igéje, hanem a Szentlélek ereje által lesz jelenvalóvá közöttünk a megdicsőült Krisztus. Az átváltoztatás utáni megemlékező imádságban (anamnézis) sorra vesszük Jé'zus Krisztus életének és megváltó művének legfontosabb eseményeit: szenvedését és feltámadását, valamint visszatérését az Atyához és a második eljövetelét. Ehhez kapcsolódik az igazi felajánlás a szentmisében, amikor hálás szívvel felajánljuk a mennyei Atyának az „élő és szent áldozatot”. Ezek után következik az áldozási-epiklézis, amikor azokra hívjuk le Isten Szentlelkét, akik Krisztus testében és vérében részesülnek, és végül a szentmise közösségében - a szentek közbenjárását kérve - imádkozunk az Egyház élő és elhunyt tagjaiért.

A II. Vatikáni Zsinat előtt ezt a részt a római liturgiában „kánon”-nak neveztük. Az Eucharisztikus ima elnevezés még kifejezőbb. Amint Jézus Krisztus maga is hálaadó imádság közben alapította meg az utolsó vacsorán az Oltáriszentséget, úgy most is ez a rész tulajdonképpen egy összefüggő, nagy hálaadó imádság, amelybe csak később iktattak be közbenjáró imádságokat. Aranyszájú Szent János szerint Krisztus „hálát adott mielőtt a tanítványoknak adta a testét; azért, hogy mi is hálát adjunk” (Homilia Máté evangéliumáról, 82,30). Erre utal már Jusztinosz is, amikor azt állítja, hogy a szentmisén „nem közönséges étel és ital” az, amit magunkhoz veszünk, hanem „az Ő hálaadó imájával megáldott táplálék” (1 Apologia, 66,2). Már az ősegyházban is többféle Eucharisztikus ima létezett, de már a Hippói zsinat (393) döntése szerint csak olyan eucharisztikus imákat lehet mondani, amelyeket a püspökök egy csoportja jóváhagyott (21. kánon). A jelenlegi Római Misekönyvben hét fajta eucharisztikus ima van, melyek közül főként az első négyet szoktuk imádkozni.

„Ennek az imádságnak az az értelme, hogy az egész közösség csatlakozzék Krisztushoz Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat felajánlásában. Az Eucharisztikus ima megkívánja, hogy mindenki tisztelettel és csendben hallgassa figyelemmel”- figyelmeztetnek a Római Misekönyv általános rendelkezései (78, p.). A kánont a középkortól - a prefáció és a Sanctus kivételével - csöndben kellett végezni, latin nyelven. így a hívek nem hallották és általában nem értették az Egyház ősi imádságait. A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform óta anyanyelven és hangosan imádkozzuk az Eucharisztikus imát, mert a liturgiának „jelentős szerepe van a hívők tanításában is” (SC 33). „A misekönyvben található különféle eucharisztikus imák az Egyháznak az élő hagyományából valók, és kimeríthetetlen teológiai és spirituális gazdagság jellemzi őket” (A szeretet szentsége, 48).