A liturgia Isten dicsőségét és az ember üdvösségét szolgálja. Ezzel együtt, ezt a kettős célt nem kizárva tanít és nevel is minket. A liturgiában nemcsak az Isten szava, hanem a szentmise imádságai is taníta­nak bennünket. Az imádságok közül kiemelkedik három könyörgés: a kollekta (az első könyörgés), az áldozati adományok fölötti könyörgés (oratio super oblata) és az áldozás utáni könyörgés (postcommunio). Mindhárom könyörgésnek sajátos funkciója van az Eucharisztia megünneplésében. Éppen ezért a taní­tásukat csak a liturgiában betöltött jellegzetes sze­repük figyelembe vételével lehet összefoglalni.

A szentmise első könyörgésének latin elnevezé­se (collecta) már önmagában is utal e könyörgés sajá­tosságára (vö. RMÁR 54). A legvalószínűbb magya­rázat szerint azért kapta az imádság ezt a nevet, mert ezen könyörgésben a miséző pap mintegy összefog­lalja a hívő közösség imádságait, s a pap azt a nép nevében az Úr elé terjeszti. A „könyörögjünk” felszó­lítás utáni csend és a végén az „Ámen” akklamáció által csalatkozik és azonosul a közösség a könyör­géssel. A könyörgés értelme és szerepe tehát az,
hogy mindannyian, vagyis a pap és a hívek együtt állunk az Isten színe elé, és a miséző pap nevünk­ben és helyettünk Jézus Krisztus által a Szentlélekben az Atyához terjeszti kéréseinket (vö. RMÁR 32). Ez a könyörgés utal a napi liturgia sajátos misz­tériumára. Éppen ezért az Eucharisztia teológiája szempontjából nincs különösebb jelentősége.

Míg a kollekták Isten kegyelméért könyörögnek az ünnepre való összefüggésben, de minden Eucha­risztikus vonatkozás nélkül, addig a felajánlási könyörgés lényege szerint az Eucharisztiára irányul (RMÁR 77). Egy-két kivételtől eltekintve nem talá­lunk benne utalást a napi liturgiára. Ez az imádság az áldozati adományok előkészítéséhez és felajánlá­sához kapcsolódik. Sajátos funkciójából következik, hogy a felajánlás céljáról, az eucharisztikus áldozat lényegéről tanítja az eucharisztikus közösség tagja­it. Többféle szerepe is van ennek az imádságnak. Egyrészt lezárja az áldozati adományok előkészíté­sét, másrészt szoros kapcsolatban van az eucharisz­tikus imádsággal, amit közvetlenül bevezet. Tartal­milag számunkra azért is fontos, mert sok esetben elővételezi az áldozás utáni könyörgések témáit, hiszen már a felajánló könyörgésben is imádkozunk azért, hogy majd gazdagon részesüljünk a szentál­dozat gyümölcseiben.

Az áldozás utáni könyörgés nemcsak hálaima a szentmisén elnyert kegyelmekért, hanem kérő imádság, amelyben azt kérjük, hogy az Úr az Eucharisztia megünneplését   fordítsa lelkünk  javára.

Egyrészt azt kérjük, hogy a szentség ereje vezes­sen minket földi életünkben, másrészt, hogy egy­kor az örökkévalóságban élvezhessük annak tel­jességét, amit most a szent színek alatt zálogként kaptunk. A Római Misekönyv általános rendelke­zései (RMÁR 89) egyértelműen megfogalmazzák az utolsó oráció rendeltetetését: „Az áldozás utáni könyörgésben a pap az ünnepelt misztérium gyü­mölcseiért esedezik”. Azért imádkozunk, hogy az Eucharisztia, ez a „szentség”, a „mennyei eledel”, a „szent lakoma” és a „szent áldozat” váljék testünk és lelkünk javára.