A II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcse a liturgikus teológia. Korábban a liturgikusok többnyire csak a liturgikus cselekmények történetének és a liturgia végzésének szabályaival (rubrikák) foglalkoztak. A zsinat ismételten hangsúlyozza, hogy a liturgia a szent hagyomány lényeges eleme (DV 8) és hűségesen tanítja az Egyház hitét. Parsch Pius, a német liturgikus mozgalom vezéralakjának megfogalmazása szerint „a liturgia élő katekizmus, megélt dogma, megimádkozott erkölcs, Jézussal együtt átélt élet”. Sőt H. Vorgrimlerrel együtt azt is állíthatjuk, hogy „az Egyház Eucharisztia értelmezése legmélyebben és legátfogóbban a liturgiában áll előttünk” (Vorgrimler, H., Teológia dei sacramenti, 201). Y. Congar szerint ennek a tanításnak a sajátossága a következő: „a liturgia nem annak a magisztériumnak a hangja, amely definiál, tanít, újrafogalmaz, elítél, cáfol, hanem annak az Egyháznak a szava, amely szeret és imádkozik, amely nemcsak a hitét akarja tanítani, hanem azt megénekli és gyakorolja a liturgiában, s mindezt nekünk akarja ajándékozni” (Congar, Y., La tradizione le tradizioni, 2. köt. 354).

Legutóbb a XI. Püspöki Szinódus (2005) is foglalkozott az eucharisztikus hit és ünneplés benső kapcsolatával, kiemelte „az imádság törvénye” és „a hit törvénye” (lex orandi, lex credendi) közötti összefüggést, és kiemelte a liturgikus cselekmény elsőbbségét. Hangsúlyozta, hogy „az Eucharisztiát mint a hit hitelesen ünnepelt misztériumát annak világos tudatában kell megélni, hogy a hívő megértés (intel-lectus fidei) alapjában mindig kapcsolatban van az Egyház liturgikus cselekményével” (A szeretet szentsége, 34).

Tehát, a szentmisén is megismerhetjük hitünk igazságait. Már az egyházatyák is, bár másféle megfogalmazásban, de mindig hangsúlyozták, hogy a liturgiának, a liturgikus imádságoknak teológiai jelentősége van. Nemcsak a liturgikus teológiában és a szentségtanban, hanem más összefüggésekben is egyre többet hivatkozik a teológia az Egyház imádságaira. A teológia művelése konkrétan is igazolja, hogy a „az imádság törvénye, a hit törvénye” teológiai alapelv általánosan ismert és elfogadott lett az Egyházban.

L. Beauduin belga bencés szerzetes, a 20. század eleji liturgikus mozgalom egyik vezéralakja szerint ez a princípium konkrétabban így is megfogalmazható: „Mondjátok meg nekem, hogyan imádkozott Ágoston Hippóban, Ambrus Milánóban, Izidor Sevillában, Gergely Nüsszában, Khrü-zosztomosz Konstantinápolyban, és én összefoglalom nektek az ő egyházuk egész krédóját”. Ez azt jelenti, hogy a liturgia a saját szavaival tanít, amikor például a szentmise kánonjában vagy könyörgéseiben összegzi azt a mély értelmű tanítást, melyet a liturgiát legjobban értő egyházatyák hagyományoztak ránk.

A liturgia szimbólumainak és a liturgikus imádságoknak a megértése is szükséges tehát ahhoz, hogy méltóképpen ünnepeljük az Eucharisztiát és bőven részesüljünk a szentmise kegyelmeiben. A liturgikus jelek és imádságok nem öncélúak, hanem olyan eszközök, amelyek az Eucharisztia misztériumának teljesebb megértésére akarnak vezetni. Nyilvánvaló, hogy ez a cél könnyebben megvalósulhat, amióta a nép nyelvén, a nemzeti nyelveken ünnepeljük az Eucharisztiát.