A katolikus Egyház mindig ragaszkodott ahhoz: Krisztus valóban jelen van a kenyér és a bor színében a szentmise-áldozatban. Még a hívő emberi értelem számára is nehéz annak megértése, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus hogyan válik jelenvalóvá az Oltáriszentségben.

A teológiában, sőt még a hitoktatásban is évszázadokon keresztül a középkori eredetű latin megfogalmazást, a transzszubsztanciáció (= az átlényegülés) kifejezést használtuk a misztérium magyarázatára. Mert hittel valljuk, hogy az átváltoztatás következtében a kenyér és a bor lényege megszűnik, ugyanakkor a látható „színek”, tehát a kenyér és a bor külső anyaga és tulajdonságai (íz, nagyság) változatlanok maradnak. Ez ma is igaz, de sajnos csak kevesek számára érthető.

Újabban főként a liturgiából kiindulva igyekszünk érthetővé tenni a valóságos jelenlét misztériumát. Sokat segíthet például a megértésben a bibliai anamnézis (a megemlékezés) fogalma. A liturgia tulajdonképpen egy sajátos, hatékony megemlékezés. Olyan megemlékezés, amelyben az, amiről megemlékezünk a Szentlélek erejében jelenvalóvá válik, hogy abban részesedhessünk.

Arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan válik jelenvalóvá Jézus a kenyér és bor színében, a hagyományos teológia azt válaszolta: a konszekrációkor, amikor az átváltoztatás szavainak elmondására a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé lesz. Egyházunk legújabb egyetemes katekizmusa (1992) ezt a tanítást kissé kiegészíti és a következő választ adja: A hatékony, teremtő ige (az Oltári szentséget alapító jézusi szavak) és a Szentlélek erejében (epiklézis) változik át a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé (vö. KEK 1373). Krisztus jelenléte szavának és Szentleikének ereje által valósul meg. Ezért tartotta az Egyház mindig kiemelten fontosnak az Isten szavának, Jézus eucharisztiát alapító szavainak hűséges megismétlését a szentmisében; és ennek meggyőződésnek köszönhető az átváltoztatás előtt Lélekhívó imádság, az epiklézis. Sajnálatos módon a Szentlélek szerepének hangsúlyozása a valóságos jelenlét megvalósulásában a hitoktatásban és az igehirdetésben még nagyon hiányzik. Manapság azt is hangsúlyozzuk, hogy a szentmisében nemcsak az átváltoztatás szavai a fontosak, hanem az egész, eucharisztikus imádság (prefációtól a Miatyánkig) a valóságos jelenlét megvalósulása szempontjából. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb a konszekráció, az alapítási (szerzési) igék elmondása, azután az epiklézis a Lélekhívó imádság, de ezeket nem szabad önmagában tekinteni, a szentmise egészéből kiemelni.