A szentségi üdvrend elnevezés önmagában is utal arra, hogy a szentségek nem egymástól független, önálló kegyelmi eszközök (KEK 1076). Egyházunk legújabb katekizmusa (1992) kijelenti, hogy „a szent­ségek szerves egészet alkotnak, amelyben minden szent­ségnek megvan a maga életfontosságú saját helye. Ebben a szerves egészben az  Eucharisztia egyedülálló helyet  foglal el, mint a „szentségek szentsége”” (KEK 1211).

Az Eucharisztia a szentségi élet középpontja, sőt a „legfőbb szentség”, mert a többi szentség csak közvetíti Isten kegyelmét, az Oltáriszentség pedig magát a kegyelmek szerzőjét és forrását, Jézus Krisztust tartalmazza. Krisztus értünk (a szentmi­sében). Krisztus bennünk (a szentáldozásban) és Krisztus közöttünk (a szentségházban).

Aquinói Szent Tamás klasszikus megfogalmazá­sa szerint az Eucharisztia a „leghatalmasabb és leg­nemesebb szentség” (potissimum el nobilissimum Sacramentum), „minden csodák csodája”, és „minden más szentség erre, mint végső célra rendeltetett”. Ezt a meglátást továbbgondolva, a II. Vatikáni Zsi­nat kijelenti: „az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti Bárányunk és élő kenyerünk” (PO 5).

Ezek tekintetbe vételével nem meglepő, hogy már a középkorban a legkiválóbb értelemben vett szentség (sanctissimum sacmmentum) és a legméltóságosabb Oltáriszentség néven emlegették az Eucha­risztiát, és gyakran énekelték a gregorián antifónát: „Adoremus in aeternum sanctissimum sacramentum”. Egy középkori püspök, Cellei Péter úgy látja, hogy az Eucharisztia az Egyház „szíve”, vagyis nélkülöz­hetetlen fontos az Egyház életében. Az igaz, hogy az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az Eucharisztia ünneplése által pedig megjelenik előttünk az Egyház, a Krisztusban hívők helyi közössége. XIII. Leó pápa „Mime caritatis” körlevele szerint „aki meg­fontolja az Eucharisztiából kiáradó jótéteményeket, meg fogja érteni, hogy bizony az a legfőbb és legki­emelkedőbb, amely magába foglalja az Összes töb­bit: belőle árad ugyanis az élet az emberekbe, amely valóságos élet” (DH 3359).

Joggal mondhatjuk tehát Szent II. János Pál pápa szavaival élve, hogy „az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján”.