A mai ember számára már kevésbé érthető a szentmise áldozat jellege, de a szentmise imádságai, főként a felajánlási és áldozás utáni könyörgések gyakran utalnak az Eucharisztia megünneplésének erre a dimenziójára. Még az egyházi népénekek is hűségesen tanítják az Egyház hitét (Vö. Hozsanna, 220.: Áldozattal járul hozzád, ó nagy Isten, hív néped).

A vallástörténet szerint az áldozatbemutatás mindig hozzátartozott a vallásokhoz. Sohasem volt vallás Istenre irányuló megfelelő kultusz, látható és folytonosan bemutatható áldozat nélkül. Az áldozatbemutatás, illetve a kultikus lakoma Isten (illetve istenség) tiszteletének egyik módja. Az ember hódoiatának jeléül bizonyos tárgyakat kivon a köznapi használatból és Istennek felajánlja. A célja pedig az, hogy az Istennel és a közösséggel való lelki egységet kinyilvánítsa.

A választott nép liturgikus életében különböző (ételáldozat, égőáldozat, engesztelőáldozat) áldozatokkal találkozunk. Jézus beteljesíti az ószövetségi áldozatokat (vö. V. húsvéti prefáció: „Ő az oltár, az áldozati bárány és a főpap”). Beteljesíti, vagyis nem egyszerűen feleslegessé teszi az ószövetségi áldozatokat. A kereszténység azt hirdeti, hogy az első nagypéntek és húsvét óta nincs szükség ilyen-olyan rituális áldozatokra. Elegendő, ha Krisztus áldozatához hozzákapcsoljuk a mi áldozatainkat. A hit fényében nézve az Eucharisztia az áldozat iránti egyetemes emberi igény megnyilvánulásaira adott sajátos isteni válasznak is tekinthető (vö. Zsidókhoz írt levél 8-10. fejezet, ahol az ószövetségi áldozatok tökéletlenségéről és az Újszövetség tökéletes áldozatáról olvashatunk).

Az egyházatyák legszívesebben „lelki áldozatnak” (logiké thüszia) nevezték. Ennek az áldozatnak a lényege már nem valaminek vagy valakinek az erőszakos feláldozása, hanem az ajándékozó szeretet. Krisztus egyszerre az ajándékozó és az ajándék: őáltala, ővele és őbenne ünnepeljük az Eucharisztiát. Radikális változásnak kell tekintenünk azt, hogy itt az Isten ajándékoz nekünk valamit, és nem mi adunk neki valamit; mi csak befogadjuk Isten ajándékát. Nem az ember engeszteli ki az Istent, felajánlva neki valami áldozatot, hanem az Isten engesztelte ki magával az embert: „Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot” (2Kor 5,19). „Őt adta oda az Isten véres engesztelő áldozatul a hit által, hogy kimutassa igazságosságát” (Róm 3,25).

Az Eucharisztia megünneplésekor ez az áldozat válik jelenvalóvá számukra szakramentális módon.

„Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlévő valóság legyen” (SC 47).