Ahogyan Jézus utolsó vacsorája, úgy a keresztények által ünnepelt Eucharisztia is eszkatológikus jel: a „mi eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga” (DH 1638), hiszen a szentáldozásban azzal a Krisztussal találkozunk, akivel majd az üdvösség állapotában végérvényesen együtt leszünk. A feltámadt Krisztus rejtetten, csak a hit számára felfoghatóan jelen van az Eucharisztiában, és ebben az állandó szakramentális, sőt áldozati jelenlétében elővételezi végső, dicsőséges eljövetelét. Ez a magyarázata annak, hogy az őskeresztény liturgiához hozzátartozott az örvendező hálaadás (Ef 5,20) és a „maranatha” felkiáltás (1Kor 16,22; Jel 22,20). Ezt a hitet vallja meg jelenleg is az Egyház az átváltoztatást követő akklamációban: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Már az evangéliumokban is látjuk, hogy Jézus az örök életet eszkatológikus lakomához hasonlítja (Mt 8,11; 22,1-14), és az utolsó vacsorán azt mondta, hogy akkor majd ismét együtt fog étkezni övéivel (Mk 14,22-25). Ez a hasonlat az üdvözültek Istennel és Krisztussal való tökéletes közösségét jelképezi. Lukács 14,15-ben az étkezésnél az egyik vendég erre az eszkatológikus lakomára utal: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában.”

A Jelenések könyvében két helyen és két összefüggésben is találkozunk a lakoma szóval, illetve az örök élet eszkatológikus lakomájával, amelyre mindannyian meghívást kaptunk Jézus Krisztus által. A római katolikus szentmise alapján mindnyájan jól ismerjük a Jel 19,9 felkiáltását: „Boldogok a Bárány menyegzős lakomájára hivatalosak.” Kétségtelen tény, hogy ez a mondat elsősorban a végső idők messiási lakomájának a képe, az örömlakomának, melyet az Ószövetségből és az evangéliumokból jól ismerünk. Erre utal a szövegösszefüggés is. Máté evangéliumában is a messiási lakoma úgy jelenik meg, mint menyegzős lakoma (22,2). A Jelenések könyve szerint ebben mindnyájan részesedhetünk: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem.” (Jel 3,20)

A szentmise, mint lakoma és benne a szentáldozás áldozati és szövetségi igent mondás Istennek, mert egyesülünk Jézus áldozatával, az ő igenjével, amely kedves volt a mennyei Atya előtt. Ugyanakkor jelzi, hogy az Atya elfogadott és elfogad minket Krisztus által. Egyre inkább birtokba vesz bennünket, segít, hogy egyre inkább krisztusi életet éljünk. Az Eucharisztia az örök élet zálogának is mondható, hiszen az Eucharisztiában „zálogot” kapunk az Úrtól: ha nem vonjuk vissza, önátadásunkat végleg elfogadja Krisztusban, akinek az áldozatát végérvényesen és mindörökre elfogadta az Atya.