„A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati emlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája” – tanítja a katekizmus (KEK 1382). Minden szentmisében a miséző pap is emlékeztet bennünket az Eucharisztia ünneplésének lakoma jellegére: „Boldogok, akiket meghív lakomájára (ad cenam Agni) Jézus, az Isten báránya.”

Jézus a zsidók húsvéti vacsoráját új tartalommal töltötte meg, és azt akarta, hogy ez a lakoma jelen legyen egyházában az idők végezetéig. Valószínű, hogy az apostolok is – a fokozott messiásvárás légkörében – az utolsó vacsorát úgy értelmezték, mint messiási lakomát, illetve annak elővételezését. A messiási korra vonatkozó elképzelések közismert eleme volt ugyanis, hogy amikor a Messiás uralma elkezdődik, ünnepi lakomára hívja meg az igazakat. Jézus nyilvános működése idején gyakran részt vett lakomákon (Mk 2,17) és beszédeiben többször is használta a lakomát az Istennel való közösség megvilágítására. Azt is megtudjuk tőle, hogy mindnyájan meghívást kaptunk az örök élet menyegzős lakomájára (Mt 22,1-10).

Az utolsó vacsora is egy sajátos lakoma, ahol Jézus „egyétek”, „igyátok” szavakkal nyújtja testét és vérét az apostoloknak. Pál nemcsak az utolsó vacsora résztvevőiről mondja, hanem annak korint-husi ünneplőiről is, hogy az Úr asztaláról részesednek (IKor 11,20). Az új húsvéti lakoma, az eucharisztia ünneplése: az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. A szentmise legrégebbi elnevezési is erre utalnak: „az Úr vacsorája” (IKor 11,20), „az Úr asztala” (IKor 10,21). Az Eucharisztia szentségének köszönhetően titokzatos módon, az utolsó vacsorán megtörtént valóság kortársaivá válhatunk.

Az apostolok megértették Jézus kívánságát, és az Ő emlékezetére a kezdetekből fogva rendszeresen megünnepelték az Eucharisztiát. Minden vasárnap hitből fakadó örömmel emlékeztek az Úr feltámadására. Az ősegyházban az Eucharisztia elsősorban úgy jelenik meg, mint hálaadás ünnepi lakomában keretében, ahol a Krisztusban hívők magukhoz veszik Krisztus testét és vérét. A magánházaknál az Úr napjának előestéjén megünnepelt Eucharisztiához kapcsolódó agapé is erősítette a szentmise lakoma jellegét.

A középkortól kezdődően háttérbe szorult a szentmise lakoma jellege. A II. Vatikáni Zsinat után megújított liturgia jobban kiemeli, hogy a szentmise lakoma (a szembemiséző oltár mint asztal). Amint a természetes élet növekedéséhez és fenntartásához szükség van táplálékra, hasonlóan a kegyelmi  életnek  is  szüksége  van  az  Eucharisztiára, a „mennyei” eledelre”, az „élet kenyerére”. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a szentáldozás is hozzátartozik az Eucharisztia méltó megünnepléséhez. Nehezen érthető jelenség az, ha valaki elmegy egy lakomára, és nem hajlandó étkezni. Azt kell mondanunk, hogy az Eucharisztia szentségi jeléhez, a jel teljességéhez hozzátartozik az Eucharisztiában résztvevők mindegyikének áldozása (evés, ill. ivás). Minden szentmisén szentáldozáshoz kell járulnunk, hacsak valami igazán súlyos ok (halálos bűn) nem akadályoz meg bennünket ebben.