Minden szentmisében a miséző pap az átváltoztatás és úrfelmutatás után így szól hozzánk: „íme hitünk szent titka". Az Eucharisztiát a „hit titkának" nevezzük, ugyanis egyedül a hit által érthetjük meg Jézus szentségi jelenlétét, hiszen a" rest érzéket a merész hit szárnyai pótolják" (Aquinói Tamás). A ministránsok csöngetése is figyelmeztet bennünket, hogy „az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Oh, különös, szent, nagy titok!" (Babits M., Eucharisztia). Istennek legyen hála, az Oltáriszentség nem egy érthetetlen és félelmetes titok, hanem olyan, mint a rózsafüzér imádság: egyszerre örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titok.

Örvendetes számunkra az, hogy az Úr nem ment el teljesen, itt maradt közöttünk. Babits Mihály költői szavai szerint ez „különös, szent, nagy titok". Örülünk annak, hogy Jézus az Oltáriszentséget azért alapította, hogy a kenyér és bor színében velünk maradjon, és templomainkban bármikor találkozhassunk vele, s így könnyebben megtapasztalhassuk az Ő létét és jelenlétét. Annak is örülhetünk, hogy a kenyér és bor színében lelki táplálékot ad tanítványainak, hogy Ő bennünk, mi pedig Ő benne élhessünk.

Fájdalmas titoknak is mondhatjuk az Eucharisztiát, mert minden szentmise Krisztus szenvedésére és megváltó áldozatára emlékeztet bennünket, hiszen átváltoztatáskor halljuk Jézus szavait: „ez az én testem, mely értetek adatik, ezt az én vérem, mely értetek kiontatik". Katolikus hitünk szerint a szentmise áldozat. Jézus úgy adja áldozatul testét üdvösségünkért, ahogyan az ószövetségben áldozatul adták a bárányt. Jézus úgy ontja értünk vérét, ahogyan kiontatott egykoron a bárány vére engesztelésül. Hittel valljuk, hogy minden szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus golgotai áldozata, amely tökéletes és a mennyei Atya előtt kedves és elfogadott áldozat, mégpedig azért, hogy mi mindnyájan Krisztus áldozatához kapcsoljuk a saját áldozatunkat, és azután elégséges kegyelmet merítsünk életünk áldozatainak vállalásához.

A szentmise dicsőséges titoknak is mondható, hiszen az Oltáriszentség az örök élet záloga. A szentáldozásban már most azzal a Krisztussal találkozunk, akivel majd a mennyországban, az üdvösség állapotában végérvényesen együtt, leszünk. Éppen ezért a keresztény ember, élete végén, amikor ebből az életből távozik, úgy veszi magához az Oltáriszentséget, mint szent Útravalót, hiszen maga az Úr Jézus mondotta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon (Jn 6,54).

Mindezt, ezeket a szempontokat olyan szépen összefoglalja a zsolozsma Aquinói Szent Tamástól származó antifónája: „Ó szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta, felidézzük szenvedésének emlékét, bensőnket kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik." (Úrnap, vesperás antifóna).