Luther (†1546) nem fogadja el a transzszubsztanciáció tanát, de vallja a valóságos jelenlétet az ő sajátos értelmezése szerint, ami azt jelenti, hogy tanításában nem találjuk meg a jelenlét megvalósulását jelző egyértelmű kifejezést. Nem beszél átváltoztatásról és átlényegülésről, hanem csak arról, hogy a kenyérrel együtt (companatio) jelen van Krisztus, hiszen a megdicsőült Krisztus számára ez nem jelent nehézséget, hiszen ő mindenütt jelen tud lenni (ubíquitás tan). A kenyér és a bor, az elemek megmaradnak elemeknek, de velük együtt testileg vesszük az Úr testét és vérét, a méltatlanok pedig ítéletre veszik az Úrvacsorát (1Kor 11,27). A kenyér és a bor, valamint Krisztus teste egy időben, párhuzamosan vannak jelen. Az evangélikus dogmatika megfogalmazása szerint megmarad a két szubsztancia (consubstantiatio): a természetes kenyér és bor egyfelől (panis naturalis et vinum) és Krisztus valóságos teste és vére (verum naturale corpus Christi). Jézus Krisztus jelen van a kenyér és bor „elemeiben, azokkal és azok alatt” (in, cum, sub) de csak a vétel pillanatában.

Az Ágostai hitvallás (1530) és az Ágostai hitvallás apológiája (1531) is megvallja az Eucharisztiában a krisztusi jelenlétet, de kompanációs értelemben: „Azt valljuk, hogy meggyőződésünk szerint jelen van Krisztus teste és vére, és valóban kiosztásra kerül a látható elemekkel: a kenyérrel és a borral, azoknak, akik a szentséget magukhoz veszik” (X. fejezet). A jelenlét megvalósulásával kapcsolatban a későbbi hitvallási iratok sem fogadják el az átlényegülés (transsubstantiatio) tanát; olyan emberi okoskodásnak tartják, amelynek nincs bibliai alapja, az csak a „szofisták szőrszálhasogatása”.

Luther a valóságos jelenlétet a liturgikus cselekmény és vétel idejére korlátozta. Szerinte a „vegyétek és egyétek” parancsból következik, hogy az Eucharisztiának nem az a rendeltetése, hogy körmenetekben vagy a tabernákulumban imádjuk (Nagy káté, V.). A reális jelenlét csak addig tart, amíg a liturgikus szent cselekmény folyik. Úgy véli, hogy Krisztus a szent jegyek kiosztásakor jelen van, de a kiosztás után már nincs jelen. Ezért a megmaradt színeket az úrvacsora ünneplése után nem őrzik meg, hanem egyszerűen megsemmisítik vagy a legközelebbi ünneplés alkalmával ismét felhasználják. A jelenlét nem tőlünk független valóság, hanem olyan ajándék, ami csak a hívőknek adatik meg: „Krisztus jelen van a hívő úrvacsorázónak, annak, aki elfogadja és hisz, illetve hittel veszi magához”.

Luther szerint Isten szava alapján ebben nem kételkedhetünk, mert „amit Krisztus szája szól és mond, az úgy van: Ő nem hazudik, és nem csal” (Nagy Káté, 710,14). Szent Ágostonra hivatkozva az ige szerepét hangsúlyozza a jelenlét megvalósulásában: „Az igének kell az elemet szentséggé tennie, máskülönben csak elem marad. Ez ugyanis nem fejedelem vagy császár szava, és rendelése, hanem a mennyei Felségé, akinek lábához kell borulnia minden teremtménynek és igenelnie, hogy úgy van, ahogyan Ő mondja, és el kell fogadnia teljes tisztelettel, félelemmel és alázattal” (Nagy Káté, 709,11).