A Didaché, a legrégebbi ránk maradt egyházi rendtartás 14. fejezete írja le, hogy kezdetben a keresztények hetenként jöttek össze az Eucharisztia megünneplésére: „Az Űrnapján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát”. Antiochiai Szent Ignác (fll7 körül) azokat nevezi keresztényeknek, akik „már nem a szombatot tartják meg, hanem az Úr napja szerint élnek” (Magnésziaiakhoz 9,1). A Barnabás levél (a II. század) is tanúsítja, hogy ez a nap, az Úr napja nem szombat, hanem a vasárnap, az Úr feltámadásának a napja (15,8-9). Tertullianus, a latin nyelvű teológiai terminológia megteremtője, az Eucharisztia ünneplését mint „vasárnapi lakomát” (Ad uxorem, 2,4.) említi. Jusztinosz azt is megmagyarázza, hogy miért a „Nap napján” tartják az Eucharisztia megünneplését: „ez a nap Krisztus feltámadásának a napja” (1. Apológia, 67,7).

Más korabeli források is tanúskodnak az első keresztények hitéről. A 180 körüli időkből származó ún. Aberkiosz féle sírfeliraton ezt olvashatjuk: „Aberkiosz a nevem, tanítványa a Tiszta Pásztornak, aki táplálja bárányainak nyáját. A hit volt mindig a vezérem, és táplálékot nyújtott nekem mindenütt, mégpedig a Nagy Halat, Amelyet tiszta Szűz fogott ki szüzén a forrásból. És adta barátainak örök táplálékul. Igen jó bora van, keverve szolgálja fel kenyérrel együtt”.

Nagyon valószínű, hogy ez az esti órákban történt az utolsó vacsora hagyománya alapján, és azért is, mert ebben az időben a vasárnap még nem volt munkaszüneti nap. Nagy Konstantin császár 321-ben vezette be a vasárnapi munkaszünetet. Cezáreai Euszebiosz (f339) tanúskodik először arról, hogy a vasárnap olyan pihenőnap, mint a zsidóknak a szombati nap (sabbáth). A 4. századtól kezdték meg a vasárnapot úgy említeni, mint a feltámadás napját; már Tertullianus (1”220k) is ebben az értelmezésben említi a vasárnapot (dies dominícae resurrectionis; vö. Az imádságról 23,2). „A keresztények ezt a napot mindig a hét első napjának tekintették, mert ezen emlékeztek meg a Krisztus által elhozott radikális újdonságról. Ezért a vasárnap az a nap, melyen a keresztény ember megtalálja létének azt az eucharisztikus formáját, mely szerint e hivatásának megfelelően élnie kell” (A szeretet szentsége, 72).

Arra vonatkozóan is vannak adataink, hogy a keresztények már a 2.század végén hétköznapokon is megünnepelték az Eucharisztiát. Tertullianus megemlíti, hogy a vasárnapon kívül, ünneplik még az Eucharisztiát böjti napokon is, amit ő úgy említ, mint „stációs napot” (De oratione, 19); azután éjszaka és hajnalban (Ad uxorem,2,4) is, és a „halottakért évfordulójukon felajánlásokat végzünk”. Kezdetben az Eucharisztiát is az esti órákban tartották, de már az első század végén, a második század elején általánossá vált a reggeli szentmise, amelyhez már nem kapcsolódott az agapé, illetve egy közös étkezés. Erre utal egyértelműen az ifjabb Plinius Traianusz császárhoz írott feljelentő levele 112-ben (Epist. 96) a keresztényekkel kapcsolatban.